A honlap a Métisz keretein belül készült | Kapcsolat

P Á R B E S Z É D

SZOCIÁLIS MUNKA FOLYÓIRAT

Révész Magda

Előszó „A gyermekvédelmi alapellátás intézménytörténete Magyarországon – 3. részhez”


Elöljáróban szeretnék köszönetet mondani a lap szerkesztőinek, konkrétan dr. Hüse Lajosnak azért, mert „rákényszerített” arra, hogy a 12 évvel ezelőtt írt dolgozatom befejező fejezetét újraolvassam. Mivel én magam írtam, nem volt különösebb motivációm arra, hogy átnézzem. Hüse Lajos kérésére ezt megtettem, és ez komoly tanulságokkal járt. Ezek közül most három olyat szeretnék kifejteni, ami talán tanulságosabbá, szakmailag mélyebbé teszi a tanulmányt a jelenlegi olvasóknak:
  1. Nem nagyon örömteli, de tanulmányom minden szavával ma is egyetértek. Azok minden tekintetben ma is helytállóak. Miért nem örömteli ez? Azért, mert a tanulmányt 2002−2003-ban írtam, akkor, amikor a gyermekvédelem újjáalakult rendszere 5, illetve 6 éves volt. Azokat a gondokat, problémákat, csiszolatlanságokat, amelyeket a dolgozatban leírtam, már réges-régen meg kellett volna haladni.
  2. Néhány vonatkozásban történtek kisebb-nagyobb, a szakmai működést érintő változások, de – sajnos – ezek nem a gyerekek érdekeinek teljesebb védelme irányában mozdították el a gyermekvédelem egészét. Ilyenek:
    1. A gyermekvédelem háromemeletes rendszere (gyermekjóléti szolgáltatás – jegyzői hatáskörben eljáró gyámhatóság – gyámhivatal) kétemeletessé „alacsonyodott”. A gyámhivatal hozza meg a védelembe vételi határozatot, és ugyanez a hatóság felelős a szakellátásba kerülésért is. Ez pedig mindenképpen növeli a tévedés lehetőségét (l. tanulmányom 13. oldalát).
    2. A gyermekekkel szembeni rossz bánásmódról szóló jelzések vonatkozásában 2014. március 15-én életbe lépett az a jogszabály, mely szerint minden ilyen jellegű jelzést, esetleg a jelző személyére utaló adatot zártan kell kezelni. Az evvel kapcsolatos véleményünket (dr. Herczog Máriával és Vadkerti Ildikóval) részletesen leírtam 2014 tavaszán (l. pl. http://www.csagyi.hu/hirek/item/991-a-gyerekekkel-szembeni-rossz-banasmodrol-szolo-jelzesek-zart-adatkent-valo-kezeleserol). E véleményből idézek most. Ebből egyértelműen kiderül, miért is nem szolgálja a gyerekek érdekét-védelmét a zárt adatkezelés:
„− A gyerekekkel foglalkozó szakemberek mindegyikének feladata és küldetése kell, hogy legyen a gyerek és jogainak védelme, legfőbb érdekük szem előtt tartása és biztosítása, valamint ennek deklarálása. Ha gyerekkel szembeni rossz bánásmódot tapasztal, akkor arról beszélnie kell nem csupán a vélelmezett »elkövető«-vel, hanem magával a gyerekkel is (indokolható mérlegelése szerint a gyerek érettségének megfelelően). Amennyiben pedig ezt megteszi, többnyire nem lehet kérdéses a jelzés megtétele.
Az új jogszabály evvel szemben azt sugallja, hogy ne beszéljen róla, csak írja meg az »illetékesnek«, aztán majd történni fog valami. Mit vár a döntéshozó ettől a lépéstől, mennyiben segíti ez az érdemi támogatás nyújtását, hogyan motiválja a segítő szakembereket a szükséges technikák, kommunikációs készségek elsajátítására, használatára, a felelősségteljes munka végzésére, a számonkérhetőségre?

− Mi a célja az új szabálynak? Ha világos a döntéshozó célja, vajon a módosítással el lehet-e érni azt?
− Tudható-e, milyen esetekben jelentett ténylegesen nehézséget, gondot egy-egy jelzés megtétele? Tudható-e, hogy egy-egy jelzés megtételének akadálya valóban az volt-e, hogy a jelzést tevő nem lehetett biztos abban, hogy névtelenségben maradhat, illetve nem fenyegetett bármiféle módon? A nyilvánosság, a többek által ismert és a vélelmezett elkövető által is tudott feltárás éppenséggel csökkenti a bántalmazás, erőszak ismétlődését, azt a titok védi a leginkább. (Tapasztalatunk szerint általában inkább arról van szó, hogy ha hirtelen napvilágra kerül egy-egy gyermekkel szembeni rossz bánásmóddal kapcsolatos ügy, a korábban a gyerekekkel foglalkozó szakemberek szoktak azzal érvelni, nem voltak biztosak abban, tényleg baj van-e, így aztán nem mertek jelezni. A szakemberek és laikus bejelentők védelme nagyon fontos, de ha ők félnek, vajon mennyire félhet a gyerek és a nem bántalmazó együtt élő családtag? Őket ki képviseli, ki biztosítja a védelmüket?)
− Felmerült-e a döntéshozókban, hogy a Gyvt. 17. § (2) bekezdésének utolsó mondatában megnevezett személyeknek, illetve szervezeteknek (»[i]lyen jelzéssel és kezdeményezéssel bármely állampolgár és a gyermekek érdekeit képviselő társadalmi szervezet is élhet«) külön elbírálás alá kellene esni, mint az előző bekezdésben felsorolt jelzőrendszeri tagoknak? (Jogosnak tartjuk, hogy azok a laikusok, rokonok, szomszédok, akik a családot körülveszik, maradhassanak névtelenek, ha jelzést tesznek. Erre azonban eddig is volt mód.)
− Ismernek-e a döntéshozók olyan településeket, ahol kidolgozták azokat a módszereket, ahogyan a jelzést tevő nyugodtan jelezhet? Ismereteink szerint vannak ilyenek, meg kellett volna, meg kellene kérdezni, ők hogyan csinálják, s e módszereket kellene közkinccsé tenni. (A jelzőrendszer tagjainak fontos lenne megtanulniuk, hogyan tudnak úgy jelezni, hogy jelzésükből a segítő szándék derüljön ki, és semmiképpen nem az, hogy ők bántani, sérteni akarják az érintett gyereket magát vagy az őt körülvevő családot, mert nem támadás, hanem segítségnyújtás, együttműködés a feladatuk a család tagjainak igénye szerint. Ha a jelzőrendszeri tag ezt megérti és megtanulja, a legtöbb esetben már nem is jelent gondot magának a jelzésnek a megírása, illetve magától értetődő az érintettekkel az arról való előzetes beszélgetés. Az »áldozatnak« és a nem bántalmazó családtagoknak is szükségük van információra, biztonságra.)
 − Azokat a kisszámú családokat leszámítva, amelyek nagyon sok szakemberrel vannak kapcsolatban párhuzamosan, a jelzést tevő jelzőrendszeri tag, szakember, intézmény bárki számára beazonosítható, kikövetkeztethető, a kistelepülésekről nem is beszélve, a névtelenség tehát nem betartható, de nem is etikus és szakszerű lehetőség.
 − A gyermekekkel szembeni rossz bánásmód néhány formája, az esetek nagy többségében a családtagok közös titka, mely mérgezi a családi légkört, megnyomorítja a benne élő gyerekeket. Gyakran tapasztaljuk, hogy amint fény derül a rossz bánásmód tényére, szétpukkad a titok, s amint beszélni lehet róla (a legszélsőségesebb eseteket leszámítva), segíteni is lehet, de mindenképpen csökken a további bántalmazás esélye. Segíteni lehet elsősorban a rossz bánásmód elszenvedőinek és a nem bántalmazó családtagoknak (másik szülő, testvérek, rokonok), de nagyon gyakran kiderül, hogy az elkövető is segítségre szorul, és azt el is tudja fogadni. A segítségnyújtás nem (illetve nem egyedül) a gyermekjóléti szolgáltatást végző szakember dolga, hanem a gyereket, családot körülvevő szakembereké, intézményeké, szolgáltatóké. Elsősorban általában azé a szakemberé, aki a jelzést tette (ezért is volt éppen ő, aki észrevette). Hogyan vonható be ez a szakember a segítő folyamatba, ha személye és az intézmény, amelyet képvisel, rejtve marad?
 − Mit tegyen a gyermekjólétis segítő szakember, ha a család (maga a gyerek is) tagadja a rossz bánásmód tényét? Hogyan bizonyosodjunk meg afelől, hogy mi az igazság? A rossz bánásmódról szóló jelzés érkezésével induló segítő folyamatban leginkább az érintett gyermeket tanítjuk arra, mit tehet annak érdekében, hogy ne részesüljön a rossz bánásmódban. A szakemberek megfelelő technikákkal, készségekkel felvértezve segítik a gyereket abban, hogy megbízzon bennük, és el merje mondani a titkot, kérhessen segítséget, védelmet. Mire tanítjuk a zárt adatkezelés esetén a gyereket? Miért nem lehet ezekről a dolgokról nyíltan beszélni?
 − A jogszabály előkészítése során végiggondolták-e a döntéshozók, hogy a szülő/gyám (a törvényes képviselő) iratbetekintési joggal rendelkezik, s azt korlátozni csak igen körültekintő módon lehet? Látta-e a törvénymódosítást adatvédelemben jártas szakember? Neki mi volt a véleménye?
 − Hogyan vonjuk be a segítő folyamatba a névtelenséget »élvező« személyt, s főleg hogyan magát a jelzést tevő intézményt? Ki gondolta végig ennek a gyakorlatát, készül-e módszertani útmutató, továbbképzési anyag a módosítás alkalmazásához?
 − Kit hívunk, hívhatunk meg a továbbiakban az esetkonferenciára? Minden, a gyerek környezetében tevékenykedő szakembert? Mindenkinek elmondjuk, miről van szó, s kacsingatunk a jelzést tevő felé, hogy ő is csináljon úgy, mintha most hallana a jelzésről először?
− Nem arról van-e szó (a legszélsőségesebb eseteket leszámítva), hogy a gyerekekkel foglalkozó szakemberek nem tudnak mit kezdeni a konfliktussal, nem tudják azokat kezelni, nem vállalnak felelősséget döntéseikért, tevékenységükért, nem kell számonkérhetőnek lenni, értékelni a történteket, a beavatkozások eredményességét, hatékonyságát?”
    1. A gyermekjóléti szolgálatok egyik legfontosabb partnerei a gyermekekkel való segítő munkában az iskolai gyermekvédelmi felelősök voltak. Tanulmányom 24−25. oldalán írok a gyermekvédelmi felelősök lojalitáskonfliktusáról. Sok vita folyt arról, mi a hatékonyabb: ha az iskolákban az igazgató alá tartozó iskolai gyermekvédelmi felelős vagy ha más szervezethez tartozó iskolai szociális munkás dolgozik. S mi lett mára ebből a szakmai vitából? Alig-alig akad olyan iskola, ahol olyan szakember dolgozik, akinek a gyermekvédelmi munka elvégzése a HIVATÁSa.
 
  1. „A gyermekjóléti szolgáltatást végző szociális munkások közalkalmazottak. Ugyanannyit keresnek, mint a szociális ellátórendszer egyéb szervezeteiben dolgozók. Nem könnyű összehasonlítani, hogy a segítettek, a kliensek melyik csoportjával könnyebb, illetve nehezebb dolgozni. De ami a gyermekjólétiben végzett munkát az összes többitől megkülönbözteti, az a felelősség. A gyermekjóléti szociális munkása dönti el, mikor tesz – vagy nem tesz – javaslatot egy gyerek védelembe vételére, kiemelésére. Mindez az ő személyes felelőssége.
Ha a közeljövőben nem rendezik a gyermekjóléti szolgálat munkatársainak bérezését, fennáll a veszélye annak, hogy a megszállottakon kívül csupán a más területen elhelyezkedni nem tudók fogják ezt a felelősségteljes munkát végezni.”

Kedves Olvasó!
Az előző mondatokat 2003-ban írtam.
MIÉRT NEM MENTEM JÓSNAK?

 

Révész Magda 

A gyermekvédelmi alapellátás intézménytörténete Magyarországon  3. rész 

Tanulmányom harmadik, befejező részében azt szándékozom bemutatni, hogy a  gyermekvédelmi törvény milyen változásokat hozott az alapellátás gyakorlatában,  valamint kitérek a gyermekjóléti szolgáltatás fejlesztésének néhány kérdésére. 

Kiket véd a gyermekvédelem? 
Korábban a gyermekvédelmi törvénykezés olyan helyzetekkel foglalkozott,  amelyekben a gyerek érdeke csorbát szenvedett, mert fejlődéséhez családja nem  biztosította az egészséges feltételeket. Az 1997. évi XXXI. törvény egyaránt  foglalkozik a családjában és családjától elszakítva élő gyerekekkel. Ennek  megfelelően a szakemberek alapfeladatává teszi a gyerekek felvilágosítását  jogaikról, illetve lehetőségeikről, és fő feladatul tűzi ki a széles értelemben vett  prevenciót. A prevenció gyakorlati megvalósulása viszont elsősorban attól függ,  hogy – ahogyan ez a családsegítő szolgálatok működésében is kulcsfontosságú volt  – mennyi pénz, erő és energia marad a mindenképpen szükséges tűzoltás után.
Korábbi munkám során (nevelési tanácsadóban, majd családsegítőben, 1997 óta  pedig gyermekjóléti szolgálatban dolgozva) megtapasztaltam, hogy a nem  közvetlenül a tünetekre, a feltárt gondokra koncentrált foglalkozások milyen áttörő  változásokat tudnak elérni a gyerekekben és sok esetben a gyerekek családjában. 
A nevelési tanácsadóban egyéni terápiával nemigen tudtunk segíteni azoknak a  kamaszoknak, akik iskolai magatartási panaszok miatt kerültek a segítő  intézménybe. „Összegyűjtöttük” őket, és heti rendszerességgel csoportfoglalkozást  tartottunk velük. Az alapellenállás leküzdése után leginkább a felnőttek  motivációja volt a téma. Mit miért tesznek a tanárok, a szülők? Mit lehetne tenni,  hogyan oldanák meg a problémákat ők? A csoportokon történteknek két  következménye volt: az egyik, hogy a kamaszok viselkedése érezhetően  normalizálódott, a másik, hogy egyre gyakrabban jártak be a nevelési tanácsadóba  délutánonként. 
A normalizálódó viselkedésváltozás sok gyereknél nem bizonyult tartósnak. Az  első kisebb rendbontásra, nem megfelelő hangnemre környezetük élesen,  türelmetlenül reagált. Az elmondott történetekben olyan mondatok szerepeltek,  mint: „tudtam, hogy előbb vagy utóbb kibújik a szög a zsákból”, vagy „persze,  eddig megjátszottad a jó fiút”, „kutyából nem lesz szalonna”. Mindebből a  gyerekek azt a következtetést vonták le, hogy a csoport előtti „igazság” helyett –  mármint hogy „minden felnőtt igazságtalan” – az az igaz, hogy a csoport, az ott  levő felnőttek kivételesek, a többi felnőttre azonban AZ „igazság” továbbra is  érvényes. 
Nehéz úgy változást elérni, hogy a hét 166 órájában (a csoport idejét leszámítva) a  gyerekekkel ugyanaz történik, mint korábban. A jelenség logikus és érthető,  minthogy a gyerekek nem véletlenül váltak „zűrös” gyerekekké, s a környezetet  nem változtattuk meg azzal, hogy a csoport beindult. 
Ekkor döntöttük el, hogy nyáron tábort szervezünk a gyerekeknek. Megnézzük, mit  érünk el akkor, ha folyamatosan együtt vagyunk velük, s felnőttként megpróbáljuk  megmutatni: másként is lehet viszonyulni hozzájuk. 
A táborozás során a gyerekek mindent elkövettek annak érdekében, hogy  bebizonyosodjék, mi sem vagyunk mások, mint a többi felnőtt, talán csak nagyobb  a toleranciánk. E megmérettetés során végül nem találtattunk könnyűnek, de ez az  első tábor biztosan szakmai életem legnehezebb hete volt. Eredményesség  szempontjából pedig elmondható, hogy a gyerekek közül néhánynak alapvetően  segített. 
Pár évvel később a családsegítő szolgálatban, ahol dolgoztam, felmerült a  gyerekekkel való kiemelt foglalkozás fontossága. A családsegítőbe túlnyomórészt  felnőttek jöttek be segítséget kérni, de e felnőtteknek nagy része egyben szülő is  volt. A családokban pedig akadt bőven magatartási problémákkal, tanulási  nehézségekkel küzdő gyerek. Először a kliens családok gyerekeinek tanulási  nehézségeivel igyekeztünk kezdeni valamit. Olyan korrepetálást szerveztünk,  amely nem elsősorban az óráról órára feladott tananyag megtanulását célozta,  hanem tanulási motivációt javított, tanulástechnikát iparkodott elsajátíttatni, illetve  az alaphiányokat kívánta pótolni. A szociális munkás a korrepetitor munkájával  párhuzamosan foglalkozott a családdal, s időről időre bementek együtt az iskolába,  ahol a pedagógusokkal beszéltek a gyerekekről. Igyekeztünk megtörni azt az  ördögi kört, amelyben az adott gyerek szerepe a „rossz gyerek”szerep volt. Azt  tapasztaltuk, hogy a velünk kapcsolatba került gyerekeknek a viselkedése a többi  gyerekkel, továbbá a közösségbe való beilleszkedése is sokszor nehézségekbe  ütközik. Gyakran nincs mintájuk arra, hogyan oldják meg konfliktusaikat, hogyan  kössenek kompromisszumokat. Párhuzamosan három korosztályi csoportot  indítottunk útjára. A csoportok közös alapszabállyal bírtak. Tilos volt az agresszió  (szóban és tettben). 
A „kicsik” (5–9 évesek) csoportfoglalkozásai manuális tevékenység köré  szerveződtek. A gyöngyfűzés, hajtogatás, gyurmázás stb. alatt csevegtünk a világ  dolgairól. Mindeközben megtanultak beszélgetni, együttműködni, mások  véleményét elfogadni. Megtanulták, hogy a bánatuk elmondható. Általában azt  tapasztalták, hogy bánatukkal nincsenek egyedül, a csoportban van olyan gyerek,  aki ráismer saját gondjára. A „középsők” (9–12 évesek) a csoporton közösségi  játékokat játszottak. Olyan játékokat, amelyben általában több gyereknek kellett  közös véleményre jutva szerepelnie. Eközben szintén megtanultak együttműködni,  konfliktust kezelni. A „nagyok” csoportjával volt a legtöbb gondunk. Beszélgetős  csoportnak indult, de a nagyok, a kamaszok nem tudtak beszélgetni. Eleinte így  szerepjátékokat játszottunk, s csak néhány hónap eltelte után vált a csoport  beszélgetős csoporttá. 
A csoportok első éve végén nyári tábort szerveztünk. Olyan nomád tábort, ahol a  játékokon, programokon kívül a fő tevékenység önmagunk ellátása. Bevásárlás,  főzés, mosogatás, tisztálkodás stb. Igyekeztünk minden gyereknek olyan feladatot  találni, amely korosztályának, érdeklődésének megfelel. A nomád körülmények  elősegítették, hogy nem kellett sok viselkedési szabályt betartatni, „csak”  önmagunkra kellett tekintettel lenni, minden szabály közvetlenül a saját  érdekeinket szolgálta. Vegyes korosztályú koedukált csoportokat állítottunk össze,  nyolcat (ahány napig a táborok tartottak). Vigyáztunk arra, hogy testvérek ne  kerüljenek azonos csoportba, s általánosan is törekedtünk arra, hogy a nagyobb  testvérek a tábor alatt ne legyenek a kisebbekért felelősek. A csoportok egy-egy  nap ellátásáért feleltek, s a tábori játékok, vetélkedők is a csoportok köré  szerveződtek. Az első tábor után a tanév során havi egy alkalommal klubot  tartottunk, ahová bármely korosztályból jöhettek gyerekek. 
Ilyen volt a családsegítő úgynevezett komplex gyerekprogramja, amely tíz éven át  tartott. Sok gyereknek hozott alapvető pozitív változást az életében (természetesen  nem mindegyiknek). Nekünk, szociális munkásoknak pedig (kudarcok és  elkeseredettség mellett) azt a tapasztalatot adta, hogy érdemes dolgozni, és lehet  segíteni. 
A gyerekprogram később családi táborral egészült ki. Ugyanarra a helyre vittünk  családokat táborozni, ahol előtte a gyerekek nyaraltak. A táborban családi  vetélkedők, a család belső együttműködését fejlesztő programok zajlottak. A  családok gyerekei túlnyomórészt gyerektáboros gyerekek voltak. Így a tábor  környékét, a tábori felszerelések használatát, a szabályokat sokkal jobban ismerték  szüleiknél. Ez pedig azt eredményezte, hogy a családon belüli szerepek teljesen  felborultak. A gyerekek magyarázták el szüleiknek (általában a szociális  munkásoktól tanult türelmes, megengedő módon), mit hogyan szokás és kell  csinálni. Ennek a fordított szereposztásnak néhány családban átütő változás lett az  eredménye. A szülő megtapasztalta, gyereke mennyire megbízható, értelmes, s a  tábor után is alapvetően másként viszonyult hozzá. 
Két példát mondanék el (százat tudnék), hogyan hatott a családokra  gyerekprogramunk. 
Egyik táborunk után egy anya keresett meg, és elkérte a tábori tojáskrém receptjét,  mert a gyerekek nyígnak érte. Ebben a családban alapvető gond volt a gyerekek  ellátásával. Gyakorlatilag zsíros kenyéren élt a család. A szegénykultúra  szabályainak megfelelően, amikor pénz állt a házhoz, néhány napig téliszalámit  haraptak a gyerekek a zsíros kenyérhez. Ezért ez az anya korábban részt vett a  háziasszony-programban, ahol az egészséges és olcsó táplálkozást próbáltuk  elterjeszteni (gyümölcs, szója stb.), de ez az anyát érintetlenül hagyta. 
Egy tavasszal egy apa keresett meg, s elmondta, a család úgy döntött, idén nyáron  elmennek nyaralni a gyerekekkel. Mivel anyagi lehetőseik szűkösek, csak akkor  tudják tervüket megvalósítani, ha campingeznek, de nincs sátruk, hálózsákjuk,  semmi. A gyerekek javasolták, próbáljanak tőlünk a tábori holmikból kölcsönkérni.  És a család azon a nyáron nyaralni ment! 
Minél nagyobb sikere volt e komplex gyerekprogramnak a családsegítőben, annál  többen jelentkeztek résztvevőnek a programokra olyanok is, akik egyébként nem  voltak az intézmény kliensei. 
Felmerült tehát a kérdés, meddig terjed a családsegítő feladata. Egy 60 000 lakosú  településen nem tud (nem tudhat) ellátni minden olyan gyereket, akinek jót tenne a  programba való bekapcsolódás. De elő lehet-e hozakodni azzal: jó lenne, ha a  gyerekekkel foglalkozó intézmények mindegyike foglalkozna a gyerekek  szabadidő-eltöltésével, szervezne a családsegítőéhez hasonló programokat.  Tapasztalatom szerint nem volt olyan fórum, ahol ezt szóvá tenni értelme lett  volna. Mert nem volt olyan fórum, amely ezt feladatának tekintette. 
Itt az alapvető különbség. A gyermekvédelmi törvény ugyanis minden gyerek  védelemre való jogát deklarálva minden lehetséges szervezet feladatává teszi a  gyerekek védelmét, jogát arra, hogy az egészséges fejlődéshez minden segítséget  megkapjanak. A gyermekjóléti szolgálatnak, mint a gyermekvédelmi törvény  alapintézményének, feladata az intézményeket szembesíteni e funkciójukkal.  (Természetesen a törvényi kötelezés nem jelent megvalósulást, de az elmozdulásra  való lehetőséget igen.) 
Gyermekjóléti szolgálatban dolgozva, jelenlegi munkahelyemen azon igyekszünk,  hogy olyan programokat találjunk ki, amelyek mintaként szolgálnak, s reményeink  szerint „fertőzőnek" bizonyulnak. Minden tavasszal óvodabajnokságra hívjuk a  nagycsoportos óvodásokat korosztályuknak megfelelő csapatversenyre.  Óvónőikkel együtt jönnek el a gyermekjóléti szolgálatba. Az elődöntők után a  nyertesek a döntőn mérik össze tudásukat. Évről évre nő a jelentkezők száma.  Közben mind a gyerekek, mind az óvónők megismerik a gyermekjóléti szolgálatot,  annak dolgozóit. Sikert jelez például, hogy az egyik bajnoksági forduló után egy  anya jelent meg intézményünkben iskolás fiával, s elmondta, kisebbik gyerekétől  hallott rólunk, s elhatározta, hogy a nagyobb gyerek ügyében segítséget kér tőlünk. 
 
A család nélkülözhetetlen, vagy veszélyeztető közeg? 
A gyermekvédelmi törvény minden vonatkozásban kiemeli a család fontosságát.  Hangsúlyozza a gyerek családban való életre, kiemelés esetén a család-szerű  elhelyezésre való jogát, s azt, hogy a gyermekvédelmi rendszer köteles minden  támogatást megadni a vér szerinti családnak ahhoz, hogy újra képes legyen a  gyereket nevelni. 
A törvény egyik legtöbbet emlegetett, kritizált és áldott mondata az, hogy a  „...gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad  családjától elválasztani”. (1997. évi XXXI. törvény 7. § (1)) Az elv fontos,  kimondása még fontosabb. A „kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség”  ritkán fordul elő vegytiszta formában, ezért ez a meghatározás a gyakorlatban igen  nehezen használható. Az a család, amely hosszú idő óta anyagi szükségben él,  általában összetett „tüneteket” produkál. A rossz lakáskörülmények, a napi  megélhetési gondok, a nyomor „megfertőzi” a személyiséget. Gyakran jár együtt  testi, lelki betegségekkel (pl. depresszió), kiábrándultsággal, alkoholizmussal,  nemtörődömséggel. A „minden mindegy, úgysem megyünk semmire” életérzés a  család motiváltságát, akaratát gyengíti. Így sokszor a szegény családok azt sem  teszik meg, ami látszólag nem kerülne pénzbe. Tehát a „kizárólag anyagi okból  fennálló veszélyeztetettség” a gyakorlatban ritkán jelenik meg. Ha a törvény betűi  helyett annak szellemét tekintjük, az elemzésünk tárgyát képező  veszélyeztetettség-meghatározásban: arról a veszélyeztetettségről van szó, amely  anyagi gondok talaján jött létre, amely tehát anyagi jellegű szociálpolitikai  segítséggel megszüntethető lenne (vagy még inkább megelőzhető lett volna). 
Az itt elemzett elv (és a gyermekvédelmi törvény többi újdonságának) gyakorlati  megvalósulását vizsgálva mindenekelőtt a jogszabály keletkezének idejét kell  feltétlenül tekintetbe venni. A törvény 1997 novemberében lépett hatályba. Minden  szava elvileg attól kezdve érvényes. De érvényre jutása sokszor nagyszabású  gazdasági, politikai döntéseket igényel, amelyek megvalósulásához több év  szükséges (ilyen a most elemzett is). Máskor az emberek hozzáállásában kell  alapvető változásnak bekövetkeznie (ilyen pl. a gyermekbántalmazáshoz való  „szülői jog”).
Megállapíthatjuk például, hogy nem sikerült betartani a kizárólag anyagi okból  veszélyeztetett gyerek családtól való elvételének tilalmát. Ehelyett az a gyakorlat  terjedt el, hogy (ha anyagi nehézség áll a család rossz helyzetének hátterében) a  családból való kiemelést kísérő határozat indoklási részében általában nem az  anyagi ok szerepel, hanem annak következményei. De ennél a formálisnak  tekinthető változásnál sokkal lényegesebb újdonság a következő: a nehéz  helyzetben lévő gyerekért felelős önkormányzatnak szembe kell néznie avval, hogy  dolga lenne a gyerek családját rossz anyagi helyzetéből kisegíteni. Természetesen a  helyi önkormányzat önmagában nem tudja megszüntetni a lakáshiányból, a  munkanélküliségből, a képzetlenségből adódó, alacsony jövedelemből fakadó  anyagi veszélyeztetettséget. De legalább tudhatja, hogy a gyerek szempontjából  szembe kellene nézni vele. 
Gyakorlati munkám során talán ebben a vonatkozásban vannak a legfájóbb  szakmai tapasztalataim. Rengeteg olyan családdal találkoztam, amelyben a  szegénység, a munkanélküliség, a kiábrándult elkeseredettség, a tanulatlanság már  olyan visszafordíthatatlan változásokat eredményezett, hogy szociális munkásként  nem tudtunk segíteni. 
Akadnak azért példák pozitív tapasztalatra is. Egy apa keresett meg minket, s  elmondta, hogy a házat, melyben három gyerekével lakik, kiürítik, lebontják, s őt  jogcím nélküli lakáshasználóként az utcára tehetik. Az apa évek óta egyedül neveli  három pici gyerekét. Még feleségével együtt költöztek ebbe az üres lakásba két  gyerekkel azt követően, hogy felesége terhes lett, s az anyai nagyszülők kidobták  őket a lakásukból. Néhány héttel később bementek a polgármesteri hivatalba,  elmondták, mit tettek és miért. Nem piszkálták őket, ők pedig igyekeztek minden  lakáshoz tartozó költséget rendesen fizetni. A harmadik gyerek megszületése után  nem sokkal az anya elköltözött, eltűnt, az apa évek óta semmit nem tud róla. A ház  lebontása kapcsán előkerültek a lakáspapírok. Minden, a házban lakó család  másik lakásba költöztetését intézte a polgármesteri hivatal. Ennek során került  felszínre, hogy ez a család jogcím nélküli lakáshasználó, cserelakásra  természetesen nem jogosult. A gyermekjóléti szolgálat a gyerekeket védelembe  vette. A védelembe vétel oka: a gyerekek veszélyeztetett helyzetben vannak  (fenyegető hajléktalanság), a szülő pedig a veszélyeztetett helyzetet megváltoztatni  nem tudja. A védelembe vételi eljárás folyamán a gyerekekről beszereztük a  pedagógiai véleményeket (iskolából, óvodából). A védelembe vételi tárgyalásra  meghívattuk a gyermekvédelmi felelősöket, s a polgármesteri hivatal  lakásosztályának munkatársát. 
A védelembe vételi tárgyaláson egyértelművé és nyilvánvalóvá vált, hogy a  gyerekek veszélyeztetettségét kizárólag a lakáshelyzet bizonytalansága jelenti. A  pedagógusok kiegyensúlyozott, problémamentes gyerekekről számoltak be, az apa  hosszú évek óta ugyanazon a munkahelyen dolgozik, a lakás költségeit rendesen  fizeti, stb. A védelembe vétel feltételei azonban fennállnak: a gyerekek  veszélyeztetett helyzetét az apa megszüntetni nem tudja. A védelembe vételkor  szokásos egyéni gondozási-nevelési terv olyan feladatot fogalmazott meg  (mindenki megtesz mindent annak érdekében, hogy a lakáshelyzet rendeződjön),  melyben kizárólag a lakásosztály munkatársa volt képes tenni valamit. Tett is. A  család a kerülettől lakást kapott. 
A gyermekvédelmi törvény ebben az esetben megtette a magáét. A kerület  megtalálta a megoldást. Így három gyerek kizárólag anyagi okból történő  kiemelését a családból el lehetett kerülni. 
Ha a gyerek érdekében mégis a családból való kiemelésre kerül sor, „...a  gyámhivatal a gyermeket nevelőszülőnél vagy – ha ez nem lehetséges –  gyermekotthonban, illetve más bentlakásos intézményben helyezi el...”. (1997. évi  XXXI. törvény 77. § (1)) A törvény tehát egyértelműen előnyben részesíti a  családszerű elhelyezést az intézményben való elhelyezéssel szemben. Ez  mindenképpen újdonság a korábban már tárgyalt 1901-es törvénykezéshez képest. 
Mint korábban már érintettem, az 1950-es évektől az a törekvés erősödött fel, „...  hogy az állami gondozottak zömét gyermekotthonokban kell elhelyezni.  Gyermekotthonokat viszont nem építettek ..., az állami gondozott gyermekeket  elhanyagolt, nem e célra készült épületekbe ... telepítették be. (1947-ben még az  állami gondozottak 80,4%-a, 1951-ben már csak 54,1%-a, 1959-ben pedig  mindössze 24,6%-a nem lakott gyermekotthonban.) ... Így váltak a nevelőotthonok  túlzsúfoltakká, néhol tömegszállásra emlékeztetővé. ... Az 1960-as évek elején már  olyan nagy volt a nevelőotthonokban a zsúfoltság, hogy csak a közvetlen  életveszélynek kitett gyermekeket lehetett állami gondozásba venni“ (Hanák, 1978,  27–28. o.) Ennek a folyamatnak jogszabályi hátterét a 2111. számú, 1954-es  Minisztertanácsi határozat adta meg, amely előírta, hogy elsősorban intézetben kell  elhelyezni az állami gondozott gyerekeket. 
A családból való kiemelés a gyermekjóléti szolgálatokban dolgozó szociális  munkások gyakorlati munkájának egyik legmegterhelőbb eleme. Korábban a  családsegítős szociális munkások a gyámhatósági előadókra hagyták ezt a  feladatot. Előfordult, hogy a gyámhatóságnak jelezték, amikor rendkívül nagy és  közvetlen veszélyhelyzetet találtak a családban. De attól kezdve már távol tartották  magukat az eseményektől. 
Ezzel a gyakorlattal szemben a gyermekjóléti szolgálat szakemberének dolga és  felelőssége nem ér véget a veszély jelzésével. A hatósági szakemberek  túlnyomórészt a gyermekjóléti szolgálatra hagyják, hogy jelezzen, ha baj van. A  gyermekjóléti szolgálaté a felelősség: mikor jelez a kiemelés érdekében, illetve  meddig próbálkozik annak érdekében, hogy a kiemelésre ne kerüljön sor. 
Gyakori, hogy gyerekkiemelésre úgy kerül sor, hogy a gyermekjóléti szolgálat ezt  megelőzően hosszabb ideig próbál a családdal együttműködni, hogy a kiemelést  elkerülhessék. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy a kiemelésre olyan  krízis keretében kerül sor, amely hirtelen következik be egy hosszabb, gyakran  hullámzó, a tűrhetőség határán „hintázó” folyamat végén. A hirtelen kiemelés  pedig azt jelenti, hogy autóba ültetjük a gyerek(ek)et, s nincs más lehetőség, mint a  területi gyermekvédelmi szakszolgálat átmeneti otthonába vinni ő(ke)t, ami  mindenképpen gyermekotthon, nem pedig családszerű elhelyezés. 
A felügyeleti joguktól időlegesen megfosztott szülők jogainak törvénybe foglalása  is jelzi: a törvény komolyan veszi (nem csupán szólamként hangoztatja), hogy az  átmeneti nevelésbe vétel nem a szülő megbüntetése, hanem olyan intézkedés,  amely időleges, célja pedig az, hogy –segítséggel – a szülő és a gyerek kapcsolata,  feltételeik újra alkalmassá váljanak arra, hogy a gyerek hazakerülhessen. 
A most tárgyalt szempontok összeegyeztetése sok esetben nehéz. 
A törvény alapelveit gyakran még nem tükrözi a gyakorlat, pl. nagyon kevés a  gyereket fogadni tudó nevelőszülő. Olyan nevelőszülő még kevesebb van, aki  testvéreket közösen tudna befogadni. A családszerű elhelyezés elsődlegességét  pedig gyakran nem osztják a szülők. Ők általában úgy érzik, a nevelőszülői család  inkább jelent „konkurenciát”, inkább magában rejti annak a veszélyét, hogy a  gyakran sokkal jobb lakást és anyagi körülményeket a gyerek majd nem akarja  elhagyni, s érzelmileg inkább elszakad tőlük. 
Példaként egy háromgyerekes család esetét említem. A szülők állami gondozásban  nőttek fel. Két kislányuk született, amikor szociális bérlakást kaptak az  önkormányzattól. Az új lakásba született a harmadik gyerekük, egy kisfiú. A család  állandó anyagi zűrök között élt. A szülők egy-egy aktuális gondjukkal felkeresték  ugyan a segítő hálózat egy-egy tagját, de csupán az éppen adott problémájukról  beszéltek, gondjaik hátterét, egészét nem tárták fel senkinek. Budapesti lakásukat  értékesítették, s egy községben építettek a szociálpolitikai kedvezményt igénybe  véve egy kis házat. Egy alkalommal a szomszédok bejelentése nyomán kiderült,  hogy a kisfiúval az anya nagyon gorombán bánik. Az akkor két és fél éves gyereket  gyakran bezárja a sufniba étlen-szomjan, mert egyszerűen nem bírja elviselni. 
A kisfiú azonnali kiemelésére került sor. Ekkor derült fény arra is, hogy a szülők  közti kapcsolat megromlott: az apa gyakran nincs otthon, Budapestre utazik, s volt  nevelőotthonában húzza meg magát, amely (mint jó szülő az ifjú házas felnőtt  gyerekét) néhány napig befogadja a házastársi konfliktus elől hazamenekülő  fiatalt. Mindeközben az anya nemigen tud mit kezdeni a három gyerekkel, nem  képes a rendelkezésre álló kevéske pénzt beosztani. Nem érzi jól magát a kis  településen.. Önmagával sem tud mit kezdeni. A szomszédok a bejelentés után már  elmondták mindazt, amit régóta tudtak. A gyerekek korábban is gyakran voltak  bezárva a lakásba, élelem, innivaló nélkül (a legnagyobb gyerek öt éves volt).  Télre a házban nem lett kész a fűtés, villanykályhával tudtak melegíteni egy szobát,  de annak hónapok óta ki volt törve az ablaka. Összefoglalva: a helyzet tarthatatlan  volt nem csupán a kisfiú, de mindhárom gyerek szempontjából. A többi gyereket is  kiemelték ekkor. A szülők pedig egyszerűen elhagyták a házat, eltűntek. 
Az asszony a gyámhivatalban új élettárssal jelent meg, egy vidéki nagyvárost jelölt  meg új lakóhelyéül. Az apa hajléktalanszállókon élt Budapesten, időnként látogatta  gyerekeit. Az elhelyezési tárgyaláson, ahol a szakellátásba került gyerekek  jövőjéről volt szó, a szülők kijelentették, nem támogatják a szakemberek által  javasolt lehetőséget, a nevelőszülői családhoz helyezést. Az anya azért, mert ő is  otthonban nőtt fel, és azt jónak tartja a gyerekek számára, az apa pedig azért nem,  mert a nevelőszülői családnál elképzelése szerint nem tudná olyan szabadon  látogatni a gyerekeket, mint az otthonban. A szülők nem hittek abban, hogy  véleményük bárki számára fontos lenne.
A szakemberek végső javaslata a nevelőszülői családhoz helyezés, de a szülők  ellenkezése miatt a gyámhivatal határozata a gyermekotthonban maradás volt. Az  apa számára ez azt jelezte, hogy mégis számít a véleménye, s néhány héttel később  megjelent a vidéki községben, hogy dolgait rendezze, a házat rendbehozza, hogy  esélye legyen arra, hogy újra nevelhesse gyerekeit. Nem vagyok biztos abban, hogy  kitartása is lesz. Az azonban biztos, hogy megértette: a gyermekvédelmi törvény  komolyan veszi őt akkor is, ha egyszer szülőként megbukott a vizsgán.  

A döntéshozó nem szolgáltatást nyújt, a segítő nem hatóság 
Az alap- és szakellátás szétválasztása (a mindjárt részletezendő védelembe vételt  leszámítva) a törvény sarokpontjait cövekeli ki. Az alapellátás olyan, a család  belátásán alapuló segítség elfogadását jelenti, amely a gyerek érdekeinek  védelmében a családot célozza. A gyereknek, a szülőknek, a családnak joga van a  segítséget nem elfogadni. Ezzel szemben a szakellátás azt az állapotot rögzíti,  amikor a gyereket (ideiglenesen, átmeneti jelleggel, vagy tartósan) családjától  elszakítva az ellátóintézmény-hálózat gondozza, neveli, érte felelősséget vállal. A  két rendszer között „lebeg” a védelembe vétel, mint ellátási forma. A védelembe  vétel az alapellátáshoz sorolható elem abból a szempontból, hogy a szülők szülői  felügyeleti jogát érintetlenül hagyja, de a szakellátáshoz tartozik abból a  szempontból, hogy nem beszélhetünk a segítség önkéntes, belátáson alapuló  elfogadásáról, mivel a segítség el nem fogadása azzal fenyegeti a családot, hogy a  gyerek kiemelésére sor kerül. 
A két, élesen szétválasztott rendszer egyúttal azt is jelenti, hogy (a központi  szerepet játszó gyermekjóléti szolgálaton kívül) az intézményhálózat kétféle. A  szülők kérésére nyújtott otthonszerű ellátás (átmeneti gondozás), amely  természetesen nem érinti a szülői felügyeleti jogot, szerződés alapján jön létre, a  szülő kezdeményezése alapján bármikor megszakítható, nem történhet azonos  intézmény keretében mint a szakellátásban szereplő otthonszerű ellátás. Korábban  a nevelőotthonokban történt az ún. hetesotthoni jellegű elhelyezés. Ez azt  jelentette, hogy a nevelőotthonokban együtt voltak (vagy lehettek) az állami  gondozottak és azok a gyerekek, akiknek pl. a szülők munkabeosztása miatt hét  közben kvázi-kollégiumi elhelyezésre volt szükségük. 
A gyámhatóságok munkájának két részre osztása azonban magával hozta, hogy  hatósági, hivatali szinten is elvált az alap- és a szakellátás egymástól. Ezen kívül  van még egy fontos következménye ennek a változásnak. Tételezzük most fel,  hogy egy gyerek ügyében a törvény által „megálmodott” háromlépcsős modell  működik. Ez a következő: alapellátás (a gyermekjóléti szolgálat szociális munkása  szakszerű személyes segítő szolgáltatást nyújt), majd – amikor ez már nem elég,  mert a gondok nem szűntek meg – védelembe vétel, majd – mert továbbra sem  javul, hanem romlik a helyzet – a szakellátás igénybevétele. Az ellenőrzés  szempontjából ez annyit jelent, hogy míg az alapellátásban a gyermekjóléti  szolgálat próbálkozott a segítségnyújtással, védelembe vétel esetén a jegyzői  hatáskörben eljáró személy dönt. Amikor a helyzet rosszabbra fordul, a szakellátás  veszi kézbe az ügyet. Úgy tűnik, így lényegesen kisebb a hiba valószínűsége, hisz  több szakember, több alkalommal olvassa, gondolja végig az egész esetet. Ahhoz,  hogy egy gyerek „feleslegesen”, hibás döntés alapján kerüljön el a családjától,  három szervezetnek „kell hibáznia”, ami rendkívül valószínűtlen. 
A hatósági és a segítő-támogató munka szétválasztásának több „felvonása” volt  már. A gyámhatóságok mellett működő ifjúságvédelmi felügyelők személyükben  nem voltak ugyan azonosak a döntéshozó gyámügyi dolgozókkal, de ugyanannak a  munkáltatónak alkalmazottjai lévén éles különválasztásról nemigen beszélhetünk.  Az ifjúságvédelmi felügyelők hálózatát a nevelési tanácsadók létrejöttének idején  szüntették meg. A nevelési tanácsadók – hangsúlyozván az önkéntesség  fontosságát a gyerekekkel, családokkal való együttműködésben – csak részben  tudták ellátni a gyámhatóságokkal kapcsolatba kerülő gyerekek, családok  gondozását. A később részben ezért megalakuló családsegítő szolgálatok sem  tudtak együttműködni azokkal a családokkal, amelyek nem voltak rávehetők a  segítség elfogadására. A megoldáshoz az kellett, hogy a gyermekvédelmi törvény  előírja az együttműködési kötelezettséget abban az esetben, ha a gyerek érdekei  úgy kívánják. 
A védelembe vétel az a fajta (a gyerek védelmében nyújtott) segítség, amely a  család együttműködését is „kierőszakolja”. A törvény életbelépése előtt meglévő  és hozzá leginkább hasonlító védő-óvó intézkedéstől abban különbözik, hogy  speciálisan képzett szakember, szociális munkás által nyújtott segítő folyamat ez,  nem pedig hatóság által foganatosított intézkedés. A védelembe vétel során a  szociális munkás a családdal és a gyerekeket körülvevő szakemberekkel közösen  olyan úgynevezett egyéni gondozási-nevelési tervet dolgoz ki, melyben mindenki a  közös célért dolgozik, azért, hogy a gyerek helyzete rendeződjön. „Megszűnik a  hatóságnak az a lehetősége, hogy eseti jellegű kötelezéssel avatkozzon be a  gyermek helyzetébe. Ha úgy dönt, hogy – az önkéntes megoldás sikertelensége  miatt – hatósági beavatkozásra van szükség, akkor a folyamatos jellegű védelembe  vételt alkalmazhatja. A védelembe vétellel a hatóság tartós ellenőrzés alá vonja a  gyermeket; a gyermek, család segítésére, ellenőrzésére a gyermekvédelmi szolgálat  családgondozóját rendeli ki. A védelembe vételen belül - a folyamat részeként -  szükség esetén sor kerülhet ... védő-, óvóintézkedésekhez hasonló eseti jellegű  kötelezésre is” (Dr. Tõke, 1997, 648. o.). 
 
A felelősség értelmezése 
A veszélyeztetett gyerek teljes környezetének felelőssége van abban, hogy a gyerek  kedvezőtlen helyzete kedvezőre váltson. Ez olyan újdonsága a törvénynek,  amellyel mindenki egyetért, mégis kevéssé valósul meg. Azt, amit a törvény ezzel  kapcsolatban megfogalmazott (hogy ugyanis a gyerekekkel foglalkozó  szakemberek „...kötelesek jelzéssel élni a gyermek veszélyeztetettsége esetén”) az  esetek jelentős részében nem annyira büntetőjogi, mint inkább morális előírásként  lehet értelmezni, hiszen a veszélyeztetettség jelei nem egyértelműek és nem  közvetlenek. A veszélyeztetettség fogalmát lehetetlen minden helyzetre pontosan  és egyértelműen meghatározni. Ez pedig azt jelenti, valószínűtlen, hogy a jelzés  elmulasztásáért bárkit is felelősségre lehessen vonni. A szakemberek tehát szinte  kizárólag a saját lelkiismeretüknek tartoznak felelősséggel, ha elmulasztják  jelentési kötelességüket. 
Egy délelőtt egy óvodai gyermekvédelmi felelős telefonált a gyermekjóléti  szolgálatba, és elmondta: most szerzett tudomást arról, hogy három gyerek napok  óta felügyelet nélkül van, anyjuk pedig kórházban. Műtétje lesz a napokban. A  családot a gyermekjóléti szolgálat korábban nem ismerte. 
A gyerekek szülei elváltak, de közös udvarban, bár külön lakásban élnek. Az anya  nagy nehézségekkel küzdve neveli a három kislányt. Hirtelen kórházba kellett  mennie. Az orvos egyhetes kórházi tartózkodásra készítette fel az asszonyt. Az anya  megkereste a legnagyobb (11 éves) gyerek osztályfőnökét, s elmondta, mi a helyzet.  Félt, ha kiderül, hogy neki kórházba kell mennie, elveszik tőle a gyerekeket. Volt  férjével nem akart beszélni, mert nem bízott benne. Az osztályfőnök igyekezett  megnyugtatni, de ő sem volt biztos abban, hogy ha jelzik a gyermekjóléti  szolgálatnak a problémát, akkor nem fog bekövetkezni a gyerekek kiemelése. Ezért  a következő mellett döntöttek. Az anya egy hétre előre vacsorát készített a  lányoknak, amit berakott a fagyasztóba. A néhány házzal odébb lakó barátnője  vállalta, hogy esténként átmegy, és megeteti a gyerekeket. Megbeszélték a  lányokkal, bármi problémájuk van akár éjjel, akár nappal, felhívják telefonon az  osztályfőnököt, aki majd segít, vagy átmennek a barátnőhöz. Megállapodtak abban  is, nem szólnak senkinek, akkor nem lehet baj. 
A legkisebb gyerek éjjel nem tudott aludni, nagyon félt, s az óvónő rákérdezett  kialvatlansága okára. Ekkor szólta el magát a kislány, az óvoda pedig azonnal  jelzett a gyermekjóléti szolgálatnak. (Külön történet, hogy mi történt korábban  ugyanebben az óvodában, de tény, hogy az ott dolgozók megtapasztalhatták: a  gyermekjóléti szolgálat munkatársai mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ne  kerüljön sor kiemelésre, így ők nyugodt szívvel telefonáltak. Tudták, ha egy mód  van rá, a gyermekjóléti szolgálat talál megoldást, hogy a gyerekek otthon  maradhassanak.) A legnagyobb lány osztályfőnöke nagyon megijedt, amikor  kiderült a gyerekek felügyelet nélkül maradása, hisz ő kezdettől fogva tudta, mi a  helyzet. 
A konkrét ügyet aránylag egyszerű volt megoldani. A barátnő kis rábeszélésünkre  odaköltözött a lányokhoz arra az időre, amíg az anya kórházban van. De ennél  lényegesebb dolog is történt. Az osztályfőnök megtapasztalta, mi a dolga a  gyermekjóléti szolgálatnak, s megértette felelősségét és a gyermekvédelmi törvény  e paragrafusának értelmét. 
Sok összetevő nehezíti a bejelentés megtételét. Az egyik ilyen, hogy a szakember  sokszor maga is bizonytalan, mert nem tudja eldönteni, veszélyeztetettségről, vagy  az övétől eltérő életmódról, szemléletről van-e szó. Ilyenkor gyakran kivár, és nem  jelez. A másik esetben a szakember érzékeli a veszélyeztetettséget, de kibúvót  keres és talál a jelzés alól. Ilyen kibúvó lehet a felelősségmegosztás („más is tud  róla, mért pont én szóljak?”). Általános emberi hozzáállás, hogy hajlamosak  vagyunk becsukni a szemünket, ha olyasmit látunk, amit nem kellene, s ez a  szakemberekben is működik. Sokszor motiválja a bejelentés elmulasztását a  félelem. A gyerekkel foglalkozó szakember gyakran tart (és nemegyszer joggal) a  szülők, a család haragjától, agressziójától. Feltehetően több ilyen, veszélyeztetésről  szóló jelzés érkezne a gyermekjóléti szolgálatokhoz, ha a bejelentő megőrizhetné  névtelenségét. Pedig a gyerek érdeke azt kívánná, hogy a veszélyeztetettséget  észlelő személy tudja és akarja vállalni, amit a bejelentésben megfogalmazott, hisz  az esetleges segítés is rajta (illetve rajta is) múlik. Nem jut messzire a  gyermekjóléti szolgálat szociális munkása, ha úgy kezdi a kapcsolatfelvételt a  családdal, hogy nem lehet őszinte, nem mondhatja el, kitől származik az az  információ, aminek alapján felajánlja segítségét. 
Az évek során ez ügyben többféle közvetett megoldás alakult ki. Az egyik  megoldás: ha a gyermekjóléti szolgálat nem reagál a névtelen bejelentésre, a  bejelentést tenni akaró megkeresi, s általában meg is találja azt, aki reagál. Ilyen  lehet a jegyző vagy a gyámhivatal, esetleg a polgármesteri hivatal valamely  osztálya. A másik lehetőség a közösen tett, többek által is aláírt lakossági  bejelentés. A harmadikat a gyermekjóléti szolgálat maga hozhatja össze: néhány, a  gyerek veszélyeztetettségéről tudó szakembert összehív, s közösen fogalmaztatja  meg, mi a baj a gyerekkel, a gyerek körül, ami miatt segítségre, védelemre van  szüksége. Az utóbbi két lehetőség csökkenti a bejelentés egyéni felelősségét, így a  bejelentőkre irányuló esetleges harag kevésbé fenyegető, egyben pedig az a  hozadéka, hogy a gyerek környezetében megindul az együtt gondolkodás. A  gyermekjóléti szolgálat sokszor épp a bejelentőkkel tud a későbbiekben a gyerek  érdekében együttműködni. 

A gyermekjóléti szolgálat mint karmester 
A gyerekek jól-létének biztosításáért, védelmükért minden esetben az állandó  lakóhelyük szerint illetékes gyermekjóléti szolgálat felelős. A gondozást a  tartózkodási helyhez legközelebb eső gyermekjóléti szociális munkása végzi. Mit  jelent ez a gyakorlatban? A korábbi gyakorlat az volt, hogy a gyerekkel foglalkozó  szakember a saját területén ellátta a gyereket, s ha tehetetlennek érezte magát, vagy  valami különleges gondot észlelt, jelzett az illetékes gyámhatóságnak. A  gyámhatóságnak azután a segítő-támogató munkától a szociális támogatáson, a  szülők kötelezésén át a családból való kiemelésig mindenféle cselekvési lehetősége  volt. Hangsúlyozom, hogy a jogszabály fogalmazása szerint a gyámhatóság más  segítő szervezet igénybevételét is előírhatta, de a korábban már részletezett, az  önkéntesség jelentőségéről kialakult vélemény alapján a segítő szolgálathoz való  utalás a gyakorlatban nemigen valósult meg, illetve ha megvalósult is, általában  nem segített. 
Ha pedig a gyerek (és családja) problémája nem került tovább, azaz a szakember  úgy érezte, elbír a gonddal, tud segíteni, általában sose derült ki, ki mindenki  foglalkozik még a gyerekkel és a családdal. Előfordulhatott, hogy a védőnő, a  gyermekvédelmi felelős és a bölcsőde orvosa is ugyanazzal a családdal, esetleg  ugyanazzal a gonddal foglalkozott. Ez pedig nem csupán azért volt baj, mert a  segítő szolgáltatások drágák, s nem „kifizetődő” többszörösen segíteni, hanem  (szakmai szempontból) elsősorban azért, mert a segítők elképzeléseiket, a  családdal való együttműködés mikéntjét, tempóját nem egyeztették össze. A segítő  nem tudhatta, mi történt a család és a másik szakember között. A szakemberek  általában részproblémákat „kezeltek” (pl. a kisgyerek betegességét, a nagyobb  gyerek teljesítményzavarát), a család beteg működése pedig nem bomlott ki teljes  egészében. 
A családjukból kiemelt gyerekek családjának gondozásával pedig elvileg a  gyermekotthon családgondozója, illetve nevelője, a gyakorlatban senki, illetve a  gyámhatóság foglalkozott. A gyámhatóság időről időre azért került kapcsolatba a  szülőkkel, mert dolga volt megállapítani a szülők által fizetendő térítési díjat, s ha  a családnak anyagi nehézségei voltak, a gyerek meglátogatása, illetve  hazalátogatása ügyében a gyámhatóságtól lehetett támogatást kapni. 
Mindez tehát azt jelentette, hogy egyrészt széttagoltan foglalkoztak (a család) a  gyerek gondjaival, s ha változott a gyerek helyzete – pl. óvodába, iskolába került,  vagy kiemelték a családból (ami egy egyébként sem stabil családnál önmagában is  megrázkódtatást jelent), új szakember kezdett foglalkozni velük.  A törvény alapvetően megváltoztatta ezt a helyzetet. Minden, gyerekekkel  foglalkozó szakember köteles a gyermekjóléti szolgálatnak jelezni, ha gondot  észlel. Mivel a gyermekjóléti szolgálat – szemben a gyámhatósággal –  hangsúlyozottan nem hatóság, elvileg hamarabb kerül el a család a segítő  szolgálathoz. A gyermekjóléti szolgálat dolga pedig a különböző szakemberek  munkájának összehangolása, a segítő folyamat egységessé tétele. 
Mindez igazán jól hangzik, a kivitelezéssel azonban már nehézségek vannak. Mik  ezek a nehézségek? 
Kétségkívül a gyerekek érdekeinek védelmét szolgálja, hogy a gyermekjóléti  szolgálatok központi szereplők, koordinátorok lettek. Azért azonban, hogy valóban  koordinátorként működjenek, sokat kellett és kell még tenni. A gyermekjóléti  szolgálatok elsők az egyenlők között: egyenrangú intézmények, szolgáltatások  közti karmester szerepet szán nekik a törvény. De a társintézmények az új  szolgáltatást nem fogadták el automatikusan. Ráadásul az összes társintézmény  már korábban létrejött az ellátandó területen. Formális és informális kapcsolatok  szövedékében működtek. E szövedékben belépésekor a gyermekjóléti szolgálat  természetesen „idegen test” volt. Nagyok a különbségek a különböző települések  között aszerint, hogy a gyermekjóléti szolgálat milyen tapintatosan tudja kezelni  ezt a kérdést, s persze sok minden függ a befogadó közegtől, a korábban is létező  intézményektől. 
Az egy kézben levő felelősség azt is jelenti, hogy a gyerekről, a családról  megszerzett minden információ gyermekvédelmi szempontból egy helyen gyűlik  össze. Ennek azoknál a családoknál van különös jelentősége, amelyek sokszor  változtatják lakóhelyüket, vagy nem ott laknak, ahova be vannak jelentve.  Korábban az ilyen családokban nevelkedő gyerekekkel, ha gond volt, az minden  tényleges lakóhelyen elölről kezdődő segítő folyamatot jelentett. A család elkerült  a segítőhöz, aki semmit nem tudott az előzményekről, sokszor okmányok sem  voltak semmiről, s amikor a család odébbállt, az új lakóhelyen minden kezdődött  elölről. 
A gyermekjóléti szolgálatok megalakulásával rendeződtek az ilyen ügyek. Minden  gyerek esetén van illetékes gyermekjóléti, amelynek feladata a gyerek érdekében  mindent megtenni, vagy megszervezni, hogy egy másik szervezet (például a család  tényleges tartózkodási helyének gyermekjóléti szolgálata) megtegye, amire a  gyerek érdekében szükség van. 
Az édesapa követelésére a 14 éves Gyuri ideiglenes elhelyezett lett. Az apa  megelégelte fia viselkedését. A fiú lépten-nyomon elemelt valamit az iskolában.  Legutolsó gaztettét az iskola már nem tolerálta, és feljelentéssel fenyegetődzött.  Akkor a gyerek a biológia szertárból vitt el néhány igen értékes szemléltető  eszközt. Magyarázata: dolgozatot írtak másnap, az eszközöket azért vitte el, hogy  otthon tanulmányozhassa. 
A fiú története sok mindent megmagyaráz. Gyuri egy távoli kerületben élt apjával  és anyjával. A szülők beíratták a kisfiút a körzeti iskolába. Az első osztályban a  tanítónő a szakértői bizottsághoz küldte a gyereket, ahol megállapították, hogy a  gyermek értelmi képességei gyengék. A bizottság áthelyezte őt a kisegítő iskolába  azzal, hogy egy év múlva újra meg kell nézni, vajon visszahelyezhető-e normál  iskolába. Egy évig járt Gyuri a kisegítő iskolába, majd a szülők kapcsolatának  megromlása miatt egy hetes elhelyezést nyújtó kisegítő iskolába került. Két évvel  később került újra bizottság elé, s itt megállapították, hogy Gyuri nem értelmi  fogyatékos, bár részképesség-zavara (dyslexia) valószínűsíthető. Ekkor a szülők  már elváltak, Gyurit a bíróság az apának ítélte. Az anya eltűnt, egyetlen egyszer  sem találkozott a válás után a gyerekkel, az apa úgy tudja, egy évvel később  meghalt. Az apa ekkortájt költözött jelenlegi lakóhelyére, s beíratta a kisfiút egy  speciális iskolába (ez volt egyben a körzeti iskola), melyben tanulási nehézségekkel  küzdő gyerekekkel is foglalkoznak. Ide járt a gyerek egészen addig, míg  magatartási és tanulási problémák miatt az igazgató azt nem mondta az apának,  vigye el a gyereket az iskolából, vagy megbuktatják. Az apa egy másik iskolába  íratta a kisfiút, ahová aztán az ideiglenes kiemelésig járt. 
Amíg az ideiglenes hatályú elhelyezés tartott, Gyurit a szakellátás átmeneti  otthonában helyezték el. Ez alatt az átmeneti otthonhoz legközelebbi iskolába járt  (ez az iskola befogadó nyilatkozatban vállalta őt). Ott is sok kifogás volt ellene. A  szakszolgálat javaslatára Gyuri hazakerült. 
A beutalás előtti iskolája nem fogadta vissza. Nem az volt a körzeti iskolája, a  körzeti iskolában már négy évvel azelőtt kitelt a becsülete. Nem volt a  kerületben iskola, amely fogadta volna. Az ideiglenes elhelyezés alatt látogatott  iskola a továbbiakban nem akarta fogadni. (A gyerek lakóhelyétől meglehetősen  távol is volt.) Mire az ideiglenes iskola megértette, hogy a törvény értelmében  fogadni kénytelenek a gyereket addig, amíg nincs másik, három hét telt el. Akkor  az igazgató írt egy levelet a lakóhely szerinti jegyzőnek, kérte, helyezze el kerületi  iskolában a gyereket. Újabb öt hét telt el, amíg a jegyző iskolát talált a kerületben  a gyereknek. Gyuri ez alatt az öt hét alatt sem járt iskolába. Az ideiglenes iskola  szemet hunyt a hiányzás felett, nem jelezte senkinek a hiányzást (valószínűleg  örült, hogy a zűrös gyerek nem jelenik meg). 
Gyurit két nap iskolába járás után újra lopáson érték. A gyerek kijelentette, hogy  egyáltalán nem akar iskolába járni, és elmondta, azért követi el a lopásokat, hogy  az iskolából eltanácsolják. Nagyon jól érzi magát iskola nélkül, nincs szüksége  mindarra, amit az nyújtani tud a számára. 
Az apa újra a hatósághoz fordult, s kérte a szakellátásba vételt. Gyuri most  átmeneti nevelésben van. 
Teljes joggal kérdezheti bárki, mi volt a szerepe a gyermekjóléti szolgálatnak  ebben az ügyben? 
A válasz: asszisztált ahhoz, hogy egy gyerek szakellátásba kerüljön. Az ideiglenes  iskolának elmagyarázta a törvényt, és elmondta, mi a lehetősége (a jegyzőhöz  fordulni). A jegyzőnél sürgette az iskolakeresést. Majd tehetetlenül nézte, amint a  gyerek a legújabb iskolában is ellehetetleníti magát. 
Hogyan lehetséges, hogy az áthelyező bizottság annak idején, az egy év leteltével  nem hívta be Gyurit felülvizsgálatra? Hogyan lehetséges, hogy a gyerek a  későbbiekben nem jutott el szakemberhez (pszichológushoz), aki segíthetett volna  megérteni, miért nem képes Gyuri beilleszkedni az iskolába? Aki segíthetett volna  a gyereknek megérteni és megoldani azt, ami bántotta. 
Miért nem segített senki a gyereknek a részképességzavar kompenzálásában? 
Ki érti, mi ment, mi megy végbe az apában? Aki mára egyetlen dolgot tud: ő  mindent megtett a gyerekért, dolgozott éjjel-nappal, hogy megfelelő körülményeket  teremtsen, s a gyerek mégis kicsúszott a kezei közül. 
 
A jelzőrendszer 
A gyermekjóléti szolgálat tehát központi helyet kapott a gyermekvédelemben.  Feladatának ellátásához nélkülözhetetlen az úgynevezett jelzőrendszer működése.  Kicsit bonyolult ugyan, de érdemes követni, hogyan írja le a törvény a  jelzőrendszer feladatait, együttműködési kapcsolatait: 
„17. § (1) Az e törvényben szabályozott gyermekvédelmi rendszerhez  kapcsolódó feladatot látnak el – a gyermek családban történő nevelkedésének  elősegítése, a gyermek veszélyeztetettségének megelőzése és megszüntetése  érdekében – a törvényben meghatározott alaptevékenység keretében 
a) az egészségügyi szolgáltatást nyújtók, így különösen a védőnői szolgálat, a  háziorvos, a házi gyermekorvos, 
b) a személyes gondoskodást nyújtó szolgáltatók, így különösen a családsegítő  szolgálat, a családsegítő központ, 
c) a közoktatási intézmények, így különösen a nevelési-oktatási intézmény, a  nevelési tanácsadó, 
d) a rendőrség, 
e) az ügyészség, 
f) a bíróság, 
g) a menekülteket befogadó állomás, a menekültek átmeneti szállása, 
h) a társadalmi szervezetek, egyházak, alapítványok. 
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott intézmények és személyek kötelesek  jelzéssel élni a gyermek veszélyeztetettsége esetén a 40. §-ban meghatározott  gyermekjóléti szolgálatnál, illetve indokolt esetben kötelesek hatósági eljárást  kezdeményezni. Ilyen jelzéssel és kezdeményezéssel bármely állampolgár és a  gyermekek érdekeit képviselő társadalmi szervezet is élhet. 
(3) Az (1) és (2) bekezdésben meghatározott személyek, szolgáltatók,  intézmények és hatóságok a gyermek családban történő nevelkedésének  elősegítése, a veszélyeztetettség megelőzése és megszüntetése érdekében kötelesek  egymással együttműködni.” (1997. évi XXXI. törvény) 
A törvény e három bekezdése tehát azt jelenti, hogy a gyerekekkel foglalkozó  különböző szakágazatban dolgozó szakemberek (egészségügy, oktatásügy, belügy)  mind kötelesek együttműködni a szociálpolitika újonnan létrehozott szervezetével  (a gyermekjóléti szolgálattal), amelynek a gyerekek védelme a feladata. 
Minden szakágazatnak vannak sajátosságai, s ezek nagyban megszabják a bennük  dolgozó szakemberek együttműködését. A gyermekjóléti szolgálatok  kialakulásának kezdetén éppen a beidegződések megváltoztatása volt a  legnehezebb. Hiába ismerték meg a szakemberek a gyermekvédelmi törvényt,  egy-egy ügy kezelése során eleinte a gyámhatóságot értesítették védő-óvó  intézkedést kérve. A másik együttműködési nehézség sokkal lassabban és  nehezebben oldódik meg. Az egészségügyben dolgozókkal kapcsolatban leginkább  a titoktartás terén voltak viták. A gyerekorvosok és a védőnők nehezen adtak  felvilágosítást. Gyakran szembesültek azzal a kérdéssel, hogy hol van az a pont,  amikor a gyerek érdekében adhatnak még információt külső szakembernek. (A  kötelezően kitöltendő adatlapok között van egy, amely a gyerek egészségügyi  adatait tartalmazza, s amellyel kapcsolatban különösen élesre fordult a vita.) A  védőnők az utóbbi évtizedekben túlléptek az egészségügyi gondozáson,  mentálhigiénés tanácsaikkal, a családok gondozásával is foglalkoztak. Ezért  érthető, hogy gyakran az utolsó pillanatban jeleztek a gyermekjóléti szolgálatnak,  akkor, amikor már nemigen lehetett hathatósan segíteni. 
Egy védőnő személyesen kísért el egy fiatalasszonyt az egyik gyermekjóléti  szolgálatba. Az asszony egy karonülő gyerekkel kérte a szociális munkás  segítségét. Elmondta, nem bírja tovább férje agresszív viselkedését, elhagyta őt, s  most nincs hol aludnia a picivel. Kiderült, hogy a védőnő hónapok óta tud a  házaspár veszekedéseiről, de eddig mindig elsimultak a gondok. Most, hogy az  asszony megelégelte helyzetét, a védőnő már nem tud segíteni. 
A gyermekjólétiben dolgozók gyakran kifogásolták ezt, úgy érezvén, ha korábban  érkezik a jelzés, talán az alapellátásban megoldható lett volna a gond. Ez viszont  sértette a védőnőket. Úgy érezhették, a gyermekjóléti szolgálat szakembere  többnek, jobbnak tartja magát, ha azt feltételezi, a védőnőnél hathatósabb  segítséget tudott volna nyújtani. Pedig az időben történő jelzés általában nem is  azért fontos, hogy a jelző személynél kompetensebb szakember „kezébe” kerüljön  át az eset, hanem azért, hogy a gyermekjóléti szolgálat szociális munkásának  koordinálásával megindulhasson egy, az összes érintett szakember által közösen  meghatározott, összehangolt, komplex segítő folyamat. 
A védőnőkhöz hasonlóan óvodák vezetői is saját intézményükön belül próbálták  megoldani a családokban jelentkező gondokat. Amikor a gyermekjólétinek  jeleztek, általában már nagy volt a baj. Az iskolákban – ahol a gyermekjóléti  szolgálat szakemberének legközvetlenebb kapcsolata a gyermekvédelmi  felelősökkel van – alapvetően más volt a helyzet. Egyrészt sokszor érződött, hogy  az iskolák a „problémásnak” bélyegzett gyerekekkel való foglalkozást át kívánták  adni az „úgyis a zűrös gyerekekkel foglalkozó” gyermekjólétinek, másrészt  gyakran volt érezhető az is, hogy a gyermekvédelmi felelős nehéz helyzetbe kerül,  mert nemigen tudja, kivel legyen lojális. Az iskola belső feszültségeit, a  pedagógusok közötti egyet nem értést érezhették a gyermekjóléti szolgálat  szakemberei sok esetben az egyes gyerekek gondjai mögött, de a gyermekvédelmi  felelős, mint az iskola alkalmazottja, nehezen számolt be ezekről. 
A gyermekjóléti szolgálatok működésének első időszakában a jelzőrendszer  működésével kapcsolatban általánosan jelentkező nehézség az információk kiadása  volt. A gyerekkel foglalkozó szakember (védőnő, gyermekvédelmi felelős) azt  igényelte volna, hogy jelzése titokban maradjon, ne derüljön ki, hogy ő „jelentette  fel” a családot. Hosszabb idő elteltével értették meg, mennyire fontos, hogy a  szülők még a jelzés elküldése előtt tudják, mi készülődik a gyerek érdekében.  Pedig ez a záloga annak, hogy a családban megértsék: nem valamiféle retorzióról  van szó, nem arról, hogy nevelésüket csődnek nyilvánítják majd, hanem olyan  segítő folyamatról, amely a gyerek és az őt nevelő család érdekeit szolgálja. 
 
A gyermekjóléti szolgáltatás fejlesztésének néhány kérdése 
Visszatekintés 
A gyermekjóléti szolgálat a gyermekvédelem magyarországi történetében az első  olyan intézmény, amelyet nem spontán kialakulását követően törvényesítettek,  hanem a törvényhozás hozott létre. Tekintsük most át és foglaljuk össze a  gyermekvédelem intézménytörténetének fő vonalait! 
Az első nevelési tanácsadók 1959-ben kezdtek működni, majd 1968-ban a  fővárosban, 1972-ben országosan jogszabály szentesítette létüket. Az eredeti  elképzelés az volt, hogy a nevelési tanácsadók az oktatási intézmények és  gyámügyi hivatalok „kiszolgálói” legyenek, az ott jelentkező pedagógiai, nevelési  nehézségeket „beutalásos” rendszerrel csökkentsék. Ezzel szemben tulajdonképpen  a kezdetektől csupán két kötelező feladatot látnak el. Az egyik az iskolaérettségi  vizsgálat, a másik a gyámhatóságoknál jelentkező láthatási ügyekben való szakmai  segítségnyújtás. Talán az eredeti elképzelés maradványa a nevelési tanácsadókban  dolgozók pedagógus státuszba történő besorolása, ami jelenlegi működésükben  tulajdonképpen teljesen indokolatlan. Az első országos jogszabályi szabályozásban  leírtak szerint a nevelési tanácsadó „a gyermek- és ifjúságvédelem szerves része, a  megelőzés fontos eszköze”. A nevelési tanácsadónak „szorosan együtt kell  működnie a nevelési, az oktatási és az egészségügyi intézményekkel, a  gyámhatósággal, valamint a pályaválasztási tanácsadó intézettel”. Feladatai között  a miniszteri utasítás előírja az iskolával-óvodával való együttműködést az oktatási  intézmény egyedi és általános tevékenységét illetően (pl. szabadidős tevékenység  megszervezése), szakvélemény és szaktanács adását a gyámhatóságnak, állami  gondozásba vételre, más szervhez való irányításra vonatkozó javaslattételt. A  nevelési tanácsadók azonban – szakmai érvekkel alátámasztott vitákban – kivívták  az önkéntesség érvényesülését, azt, hogy a gyerekekkel foglalkozó intézmények a  gyereket, illetve szüleit győzzék meg arról, hogy szükségük van a segítségre, s a  gyerekek (családok) csak akkor kerültek nevelési tanácsadóba, ha a segítség  kérésére, elfogadására képesek voltak. A szakmai elvek, értékek alapján  megvalósított gyakorlatot legitimálta az 1987-es jogszabály, amely már a  pedagógiai, pszichológiai tanácsadást, terápiát, családgondozást tette a nevelési  tanácsadók feladatává. Szakvélemény adását az iskolaérettségi vizsgálatok  elvégzésére redukálja. E jogszabály külön is hangsúlyozza a saját elhatározásból  való igénybevétel elsődlegességét. 
A családsegítő szolgálatok jogi szabályozás nélkül, a társadalmi beilleszkedési  zavarok kutatásának eredményeként, a települések önkéntes vállalása alapján (bár  központi támogatással) jöttek létre. Nyolc évig működtek így, s amikor 1993-ban a  szociális törvény meghatározta tevékenységüket, akkor a jogalkotók már a létező  szakmai civil szervezetekkel tárgyalhattak a szabályozásról. A családsegítő  szolgálatok indulásuktól kezdve az önkéntes igénybevétel alapján szerveződtek.  Jogi szabályozásuk is ezt legitimálta egészen 1996-ig, amikor megállapította, hogy  a „települési önkormányzat rendelete az aktív korú nem foglalkoztatott személy  esetében a rendszeres szociális segély megállapításának, folyósításának  feltételeként a családsegítő szolgálattal ... való ... együttműködési kötelezettséget  írhat elő”. Ez pedig azt jelenti, hogy a szakmai alapelvek egyik alapeleme dőlt  meg, illetve vált túlhaladottá. 
A gyermekjóléti szolgálatok, szemben a korábbiakkal, a gyermekvédelmi törvény  megjelenése után, annak nyomán jöttek létre, szervezetüket kezdettől fogva ez a  törvény szabályozta. Meg kell itt említenem, hogy a törvény megjelenése előtt már  voltak olyan intézmények Magyarországon, amelyeket specializált gyermekjóléti  szolgáltatókként tartottak számon. Mindegyikük iskolai szociális munkásokat  foglalkoztató szakmai közösség volt, bár az egyik (később, de jóval a  gyermekvédelmi törvény megszületése előtt) bővítette tevékenységét, s egy  családsegítő szolgálat elkülönült egységeként működve kizárólag gyerekes  családok elsősorban gyerekekkel kapcsolatos problémáival foglalkozott. A  gyermekjóléti szolgálatok tényleges és törvényileg szabályozott működése  gyakorlatilag vagy egyazon időpontra esik (1997. november 1., amikortól a  törvény előírja), vagy a települések később hozták létre azokat, akkor, amikor  hiányuk már mulasztásos törvénysértést jelentett. Még éppen csak eltelt az első év  a gyermekjóléti szolgálatok működésében, amikor – tulajdonképpen a  gyakorlatban dolgozó szakemberek megkérdezése nélkül – egy új rendelkezés új  feladategyüttest fogalmazott meg a gyermekjóléti szolgálatokban dolgozók  számára. Talán azért nem egyeztetett a törvényhozás a szakemberekkel, mert az  intézmény már eleve törvényben meghatározott elvek és előírások nyomán jött  létre? A gyermekjóléti szolgálat tehát már olyan alapellátást végző intézmény,  amely nem egyszerűen létrejött, hanem amelyet a létrehozó születésében szabályoz,  létrehozza azt és leírja, hogyan működjön, majd időről időre kisebb-nagyobb  változtatásokkal, bővítésekkel módosítja tevékenységét. 
A gyermekvédelmi törvény újdonságából, a gyakorlati munka  összecsiszolatlanságából – a dolog természeténél fogva – számtalan megoldatlan  gond, rendezetlenség fakad. Ezek közül választottam ki néhány olyat, amelyet  lényegesnek tartok és tárgyalásra a továbbiakban kiemelek. 
 
A lépcsőzetesség elve visszavág 
A gyermekvédelmi törvény a gyerekek jólétét elősegítendő állítja fel a  gyermekjóléti szolgálatokat. Az intézmény működésének kívánatos elveit így lehet  összefoglalni: a szociális segítés legfőbb alapelve legyen az önkéntesség. A  gyereknek és családjának legyen módja belátni, hogy gond van, tudja önként  elfogadni a segítséget, s a gyerek veszélyeztetettségének enyhítésére, illetve  megszüntetésére irányuló erőfeszítéseket a segítő folyamatban részt vevők közösen  akarják és végezzék el. Mindenki tegye meg azt, amit képes megtenni annak  érdekében, hogy a gondok enyhüljenek. E közös munka legyen tervszerű, s menjen  végbe a gyerek és családja, valamint a segítő(k) közti szerződés alapján. Ebben a  (szóban vagy írásban kötött) szerződésben bontsák részekre a teendőket,  mindenkinek legyen meg a maga feladata, felelőssége. Ha pedig az önkéntességen  alapuló közös munkával a gyerek veszélyeztetettségét nem sikerül enyhíteni,  illetve megszüntetni, akkor a gyermekjóléti szolgálat szociális munkása tegyen  javaslatot a védelembe vételre. Érdemes itt pontosan idézni a törvényt: „Ha a szülő  a gyermek veszélyeztetettségét az alapellátások önkéntes igénybevételével  megszüntetni nem tudja, vagy nem akarja, de alaposan feltételezhető, hogy  segítséggel a gyermek fejlődése a családi környezetben mégis biztosítható, a  települési önkormányzat jegyzője a gyermeket védelembe veszi.” 
Védelembe vétel esetén a jegyző tárgyalást hív össze, amelyen a család, a  gyermekjóléti szolgálat és az ügyben érintett szakemberek közösen beszélik meg,  mit kell a gyerek érdekében tenniük. Határozat születik a megteendő lépésekről,  majd e határozat alapján elkészül az úgynevezett egyéni gondozási-nevelési terv.  Ez a tárgyaláson elhangzottak alapján rögzíti, kinek mi a feladata. 
Újra a törvényt idézem: „Ha védelembe vétellel a gyermek veszélyeztetettségét  megszüntetni nem lehet, a gyermek érdekében a gyermekvédelmi gondoskodás  más módját kell választani.” A gyermekvédelmi gondoskodás más formái: a  családba fogadás, az ideiglenes hatályú elhelyezés, illetve a nevelésbe vétel. Azaz:  ha a védelembe vétel nem hatékony, a gyereket ki kell emelni családjából. Ez a  gyermekvédelem háromlépcsős segítő rendszere (alapellátás, védelembe vétel,  szakellátás). 
Az állam alkotmányos kötelessége, hogy segítsen, ha a gyerekkel súlyos gond van.  Nem hagyhatja, hogy a szülők vagy bárki más megakadályozza ezt a  segítségnyújtást. Az állami segítségnyújtás elve azonban számos gyakorlati  problémát vet fel, melyek közül itt kettőre hívom fel a figyelmet. 
Az egyik problémát az okozza, hogy a törvény nem megengedő („a gyermek  érdekében a gyermekvédelmi gondoskodás más módját kell választani”). Ezért a  védelembe vétel sajátos csapdaként működhet. Védelembe vételre kerülhet sor  olyan esetben, amikor a gyereket körülvevő család annyira súlyosan veszélyezteti a  gyereket, hogy tudható: ha nem következik be jelentős változás, előbb-utóbb ki  kell emelni a gyereket ártó környezetéből. De védelembe vételre más indok alapján  is sor kerülhet. Amikor a család elutasító, amikor nem fogadja el a szakember  segítségét, akkor a hatósági „kényszerítés” az együttműködés vállalását  szolgálhatja. Ilyen esetben, amikor tehát az együttműködés megtagadása miatt  kerül sor védelembe vételre, nem mindig annyira súlyos a gond, hogy az indokolná  a gyerek kiemelését a családból. De mivel a gyerek védelembe vételére sor került,  a kocka el van vetve. Ha a veszélyeztető körülményt nem sikerül elhárítani, a  gyerek kiemelésére „automatikusan” sor kerül. 
Az alapellátás – védelembe vétel – szakellátás hármasa könnyen használható, sok  vonatkozásban megfelelő modell. Az önkéntességet preferálja, de együttműködés  hiányában sem válik a segítő eszköztelenné. Nyílttá teszi és deklarálja, hogy a  gyermekjólétis szociális munkás mindvégig a gyerek hosszú távú érdekeit tekinti  elsődlegesnek. A veszély abban rejlik, hogy a modell az egyediséggel nemigen tud  mit kezdeni. Könnyen elvész az egyes gyerekkel kapcsolatos alapkérdés: vajon  akkora és olyan-e a baj, hogy rendeződés híján valóban a gyerek érdekét szolgálja  a családból való kiemelés? 
A másik problémakör a szakemberek gondolkodásmódjában rejlik. Az utóbbi  időben több helyről hallani azt, hogy az igazán jól működő alapellátó rendszer  betartja a lépcsőzetességet, egy szakellátási intézkedés akkor igazán megalapozott,  ha azt védelembe vétel előzte meg. Félő, hogy a statisztikába bekerül egy olyan  mutató (a gyermekjóléti szolgálatok minőségének mutatójaként), hogy elég  kevés-e az előzmény (védelembe vétel) nélküli családból való kiemelés. Ez pedig  veszélyes mutató lenne. Az emberek, családok igen sokfélék. Vannak köztük  sokan, akik rettegnek mindenféle hatóságtól. Együttműködnek a szociális  munkással, a védelembe vételnek pedig semmi értelme nem lenne azon kívül, hogy  borzasztóan megijednének a szülők. Vannak ugyan gondok a családban, esetleg  súlyos gondok, de mégsem indokolt a gyereket védelembe venni, hiszen csak  hátránnyal járna, semmilyen előny nem származna belőle. Ha a legkörültekintőbb  segítségnyújtás ellenére mégis sor kerül a gyerek kiemelésére, „szó érheti a  gyermekjóléti szolgálat háza elejét”, amiért nem tartották be a háromlépcsős  modell segítő rendszerét. Visszaüt az alapvetően jó elgondolás, mert már nem a  gyerekekről, segítésükről, érdekeik védelméről, hanem egy merev rendszer  kiszolgálásáról van szó. Ez pedig nem szolgálja a gyermekvédelmi törvény egyik  legalapvetőbb elvét, az egyes gyerekek érdekeinek mindenek feletti védelmét. 
A következő példa azt igyekszik illusztrálni, hogy még az egyértelműnek látszó  jelzések esetén (mint amilyen a gyerekbántalmazás) sem szabad panelekben  gondolkodni. 
Telefonhívás érkezett egy óvodából a gyermekjóléti szolgálatba: a nagycsoportos  Lacikán verés nyomai láthatók, mit tegyenek. A gyermekjóléti szolgálatnak nincs  választása, látleletet (illetve ambuláns lapot) kell csináltatni, s ha tényleg  bántalmazás van a háttérben, ki kell emelni a gyereket a családból, s ideiglenes  hatályú elhelyezése alatt (30 nap) utánajárni, mi történjen a továbbiakban. 
Brutális szülők összegzi a gyermekjóléti szolgálat a történteket. 
Amikor a szolgálat munkatársai bementek Lacihoz az óvodába, hogy orvoshoz  vigyék, felhívták telefonon a szülőket. Az anya berohant az óvodába, jelenetet  rendezett. Laci anyja kiabálását hallgatva csak ennyit mondott. De hát  tudtuk, hogy ez lesz! 
Az anya nem ment el a gyerekkel és a gyermekjóléti szolgálat munkatársaival az  orvoshoz. Amíg a gyerek és a kollégák a kórházban vizsgálatra vártak, Lacika  csacsogott: ilyen villanyvezetéket szereltünk az apuval, itt voltunk, ezt játszottuk,  erről beszélgettünk. 
Amikor elmagyarázták a hatéves kisfiúnak, mi fog vele történni és miért,  csodálkozott, s próbálta megtudni, tényleg komolyan úgy van-e, hogy a gyerekeket  nem szabad verni, pedig ő tényleg rossz volt. Megértve az új gyermekvédelmi  törvény lényegét, összefoglalta a segítők teendőit: hívjátok fel az apát, mondjátok  el neki, amit nekem, akkor ő is tudni fogja, aztán vihet is haza. 
Laci az ideiglenes elhelyezés alatt a gyermekotthonba egyáltalán nem illeszkedett  be. Különhúzódott a többi gyerektől, és várta, hogy hazavigyék. Nem volt  különösebben türelmetlen, evett, ivott, aludt, de minden pillanatban jelezte, ő nem  tartozik a többi gyerek közé. 
A gyermekbántalmazás hátteréből kibomló történet: 
Az apai nagymama nyugdíjas dadus, nagypapa leszázalékolt és a család  irányítója. Az apa náluk lakott (és lakik) kizáró gondnokság alatt lévő feleségével,  akinek ő a gyámja. Az apa egy galvánüzemben dolgozott sok éve, majd  bőrbetegség miatt elvesztette állását. Munkanélküliség, tétlenség, tehetetlenség lett  úrrá életén, egyre gyakrabban itta le magát. 
Megszületett az első gyermekük, Lacika, majd két évvel később Erzsike. Amikor  Erzsi néhány hetes volt, a nagypapa váratlanul meghalt. A család hirtelen  szétesett. 
Erzsike néhány hónapos volt, amikor orvoshoz vitték, aki bántalmazás gyanújával  feljelentést tett. Az ítélet: az apa két év börtönt kapott öt évre felfüggesztve. Nem  volt bizonyítható, ki bántalmazta a kisbabát, de az apa így is, úgy is felelős. 
A nagymama nem sokkal ez után elköltözött a családtól. A szomszéd kerületben  vállalt házvezetői állást, a család kisbabájára vigyázott, ott is lakott a családdal. 
Az apa egyre kevésbé tudott úrrá lenni feladatain és a pénztelenségen. Feleségére,  kisfiára felügyelni, s emellett támasz (anya) nélkül élni. 
Gyakran italozott, feleségével, kisfiával türelmetlen volt, sokszor eljárt a keze.  Így történt a kiemelés előtti napon is. Hirtelen elszakadt a nyomor évek óta feszülő  húrja (tudtuk, hogy ez lesz). 
 
Új intézmény mint koordinátor 
A gyermekjóléti szolgálatok feladata, hogy az adott település gyermekvédelmi  rendszerének központjai legyenek. Miben is áll ez a központi szerep? 
Az egyes gyerek szintjén 
  •  koordinálja a nehéz helyzetben élő gyerekek (családok) körül működő  szakemberek tevékenységét, 
  •  indokolt esetben társintézményt kér fel arra, hogy a gyereknek vagy a családnak  nyújtson ilyen vagy olyan szolgáltatást, 
  •  véleményt kér az általa segített gyerekek helyzetének teljesebb megismerése  céljából a különböző területeken a családdal kapcsolatba kerülő szakemberektől  (védőnő, háziorvos, pedagógus, stb), 
  •  esetmegbeszélést hív össze, ha indokoltnak látja. 
A település szintjén 
  • évente tanácskozást szervez a település gyermekvédelmi helyzetének, illetve  egy-egy helyben jelentős, gyerekeket érintő témának az áttekintésére, 
  • az önkormányzati testület számára minden évben összefoglalja, hogy a  település gyermekvédelmi rendszerében milyen lényeges gondok merülnek fel,  milyen teendők elkerülhetetlenek, melyek a megoldatlan problémák stb.;  értékelését elküldi az országos módszertani intézetbe. 
A gyermekjóléti szolgálat „első az egyenlők között”. Helyzetéből következik tehát,  hogy a szolgálat értékel, elemez, kritizál. A település számára tükröt tart arról, ami  nem működik, vagy mi nem működik jól. A gyerekek érdekeit szem előtt tartva  saját fenntartójának együttműködő partnerei gyenge pontjaira mutat rá. 
A helyi gyermekvédelmi rendszer kritikája – a dolog természeténél fogva –  gyakran érinti más szakterületek intézményeit, szervezeteit (elsősorban az  egészségügyi, illetve oktatási, művelődési területen). A jól működő, éves  összefoglalójában igazán és mélyen a gyerekek érdekeit kifejező és képviselő, így  élesen kritikus gyermekjólétis kritikákat könnyen illetik a „saját fészkébe piszkít”  váddal. A helyi igények kielégítése, a gyerekek és családok igényeinek,  szükségleteinek minél teljesebb ismerete és kielégítése nem egy települési, az  önkormányzat által fenntartott intézmény feladata lenne, hanem egy helyi  szociálpolitikát és a szolgáltató szervezetek tevékenységét összefogó szakértői  managementé (közösségé). 
 
A bizalom határai 
A gyermekvédelmi törvény elválasztotta a szolgáltatást a döntéstől, és az  alapellátást a szakellátástól. Ezek a különválasztások arra „kárhoztatják” a  szakembereket, hogy mások véleménye alapján, mások szakértelmében bízva  döntsenek, illetve tegyenek javaslatot. 
Korábban a gyámhatóság munkatársai döntéshozók és végrehajtók is voltak  egyben. Gondoztak, magatartási szabályokat írtak elő, berendelték a gyereket,  szülőket, a lelkükre beszéltek, családot látogattak, ellenőriztek, majd saját  tevékenységük alapján meghozták döntésüket. Kiemelték a gyereket a családból,  vagy éppen hazaengedték, újabb szankcióval sújtottak, vagy lezárták a saját maguk  indította eljárást, stb. Ma a jegyzői hatáskörben eljáró szakemberek a gyermekjóléti  szolgálat szociális munkásának javaslata alapján döntenek. A gyermekjóléti  javaslatát megalapozottnak tartják és az abban foglaltakkal megegyező döntést  hoznak, vagy megalapozatlannak ítélik azt, és elvetik. Nem gondoznak, nem  nyújtanak szolgáltatást, hanem információk alapján és legjobb tudásuk szerint  döntenek. A gyámhivatal szakemberei hasonlóan járnak el a területi  gyermekvédelmi szakszolgálat, illetve a gyermekjóléti szolgálat javaslatai alapján.  A területi gyermekvédelmi szakszolgálat munkatársai is túlnyomórészt a  gyermekjóléti szolgálat véleménye alapján ismerkednek meg egy-egy gyerek  ügyével, a gyerek előtörténetével. Indokoltnak vagy indokolatlannak tarthatják a  gyerek családból való kiemelését. Elismerhetik, vagy tagadhatják, hogy a  gyermekjóléti szolgálat mindent megtett a kiemelés megelőzésére. 
Ha van a szakmai szervezetek között bizalom, alapvetően elfogadó attitűd egymás  iránt, még az elkerülhetetlen szakmai összeütközések, nézetkülönbségek is  aránylag könnyen megbeszélhetők. Amikor azonban nincs meg a bizalom,  óhatatlanul a családok sínylik meg a kizárólag a szakemberek közötti feszültséget. 
A gyerekekkel kapcsolatos bármilyen fontos döntést hozó megbeszélésen  szükségszerűen részt vesz a gyerek (és) családja. Amióta a gyermekvédelmi  törvény alapján dolgozunk, számos olyan vita zajlott, ahol a különböző  gyermekvédelmi szervezetek szakemberei egymást hibáztatták, illetve kölcsönös  bizalmatlanságukat fejezték ki. Pedig ez semmiképpen nem tartozna a bajban levő  családra.  A gyámhatóság jelzése nyomán került a szolgálat látóterébe a család.
A  gyámhatóság lakossági bejelentést kapott több lakó aláírásával. A bejelentés  szerint egy családban, Balogéknál szörnyű dolgok történnek. A két gyerek  esténként a téren van egy nagy kutyával, amelyet pórázon tartani nem bírnak. A  lakásból sokszor hallatszik ki veszekedés, kiabálás, a lakók úgy vélik, rosszul  bánnak a gyerekekkel, verik őket. 
A gyámhatóság kérdése: szükség van-e védelembe vételre, veszélyeztetett  helyzetben él-e a két gyerek. 
A család ellenségesen fogadta a gyermekjóléti szolgálat jelentkezését. Balogné  szerint a házukban lakók közül jónéhányan igazságtalanul vádaskodnak.  Magyarázatuk szerint ennek az az oka, hogy nem nézik jó szemmel, hogy ők  örökbefogadtak, illetve nevelőszülőként nevelnek gyereket. Így derült ki: a  családban nevelkedő egyik gyerek (Judit) örökbefogadott, a másik (Gergő) tartós  neveltként nevelkedik náluk. Őt is örökbefogadási szándékkal vették évekkel ezelőtt  magukhoz, de aztán lemondtak szándékukról, mert Gergőről kiderült, hogy  epilepsziás, s nem akarták a beteg kisfiút nevükre venni, örökbe fogadni. 
Az asszony gyanakvó, zárkózott, beteges. Sokféle betegségről számol be, de  beszéde érthetetlen, nem derül ki, mi a baja. Gyesen van otthon a krónikusan beteg  kisfiúval. Az apa egy vállalati konyhában dolgozik, hentes. 
A kislány 10 éves, 3. osztályos. A kisfiú most megy iskolába. A gyerekek  zárkózottak, láthatóan bensőséges kapcsolatuk van Balognéval. 
A szociális munkás megkeresi a nevelőszülői tanácsadót, aki a területi  gyermekvédelmi szakszolgálat munkatársaként a nevelőszülői családdal tartja a  kapcsolatot. A nevelőszülői tanácsadó a családon belüli harmonikus kapcsolatról  számol be. Elmondja, hogy az asszony tényleg gyanakvó és ellenséges, ám szereti a  gyerekeket, nincs velük nagyobb gond. Az ügyet a szociális munkás lezárja  nyárra azzal, hogy ősszel még utánakérdez az iskolában, van-e gond a kislánnyal.  Ősszel az iskola tájékoztatta a szolgálatot arról, hogy a kislánnyal problémák  vannak. Nyugtalan, mézesmázos a tanárokkal, de a hátuk mögött mutogat rájuk,  provokálja a társait. Viselkedésével és szavaival is folyton a gyerekek tudtára adja,  hogy ő különb náluk, s külön megtiszteltetésnek vehetnék, hogy leereszkedik  hozzájuk. A gyermekvédelmi felelős elmeséli, hogy évek óta gondjaik vannak  Judittal s Balognéval. Az asszony több esetben vádolta meg az iskolát avval, hogy  a tanárok szemet hunynak, ha Juditot az osztálytársai megverik. Ilyenkor Balogné  orvoshoz viszi a gyereket. Az orvosi ambuláns lapon az szerepel: az anya  elmondása szerint a gyereket osztálytársa megverte, ezért ... Ilyenkor Balogné az  ambuláns lapot lobogtatva hangoztatja, hogy már az orvosok is látják, az  iskolában hogyan bánnak a gyerekkel. Kiderül az is, hogy a frissen az iskolába  került kisfiúval is gondok vannak, de azt nem a gyermekjólétinek, hanem a  szakszolgálatnak jelezték. 
Mivel az anya továbbra is ellenséges, megtagadja az együttműködést, a szociális  munkás védelembe vételre kénytelen javaslatot tenni. 
A történet következő fejezetének semmi köze a családhoz, az csakis a  gyermekvédelemről, a törvényről és a szakemberekről szól. 
Az alapellátás szerint (ez a gyermekjóléti szolgálatot jelenti) alapvető gond van a  családdal, a családban. A védelembe vételi javaslat azt jelzi, hogy a kislány  veszélyeztetett, s a veszélyeztető tényező ebben a konkrét esetben a család maga.  A szakellátás szerint (ez a szakszolgálatot jelenti) a családdal nincs gond. Nem is  lehet gond, hisz akkor a tartós nevelt gyereknek nem volna szabad a családban  lennie. Ha tehát bebizonyosodik, hogy a családdal mégiscsak gond van, az is  bebizonyosodna egyben, hogy a nevelőszülői tanácsadó (akinek dolga lenne  nyomon követni, gondozni a nevelőszülőnél nevelkedő gyerekeket) felületesen,  figyelmetlenül dolgozott. A nevelőszülői tanácsadó tehát azt hangoztatja, hogy az  iskola és a gyermekjóléti szolgálat bolhából elefántot csinál, indokolatlanul  problémát jelez ott, ahol nem olyan nagy a baj. 
A szakemberek mindegyike kitart a véleménye mellett, amely egymásnak  ellentmondó. Hol a gyerek mindenek felett való érdeke? Ki dönti el, hogy kinek van  igaza? Végül: ki a felelős, ha baj történik a családban? 
 
Fluktuáció és keresetek a gyermekjóléti szolgálatokban 
Reprezentatívnak nem nevezhető, de több megyére kiterjedő, kis és nagyobb  települést egyaránt magába foglaló felmérésem eredménye megdöbbentő: a  gyermekjóléti szolgálatok fluktuációja működésük második évének végén  meghaladhatta az 50%-ot. Gondoljuk végig: ezen belül az országban működő  gyermekjóléti szolgálatok több mint 28%-a önálló családgondozó által végzett  egyszemélyes szolgáltatás. 
A szociális munka, a segítő kapcsolat bizalmon alapuló emberi kapcsolat.  Semmiképpen nem hasonlítható a szimpátián alapuló barátsághoz, mégis fontos  megérteni: a család és a segítő közti bizalmas emberi kapcsolatról van szó. Nem  mindegy, hogy a segítő személye milyen gyakran változik. Ha egy apró intézmény,  vagy egyszemélyes szolgáltatás szakembere cserélődik, akkor maga a szolgáltatás  „szűnik meg”, és az új szakember munkába állásától kezd „újjáalakulni”. A  gyermekjóléti szolgáltatást elhagyók jelentős részben a pályát is elhagyják. Nem  mindig a szociális segítő pályát, hanem a gyermekjóléti szolgáltatást. 
A gyermekjóléti szolgáltatást végző szociális munkások közalkalmazottak.  Ugyanannyit keresnek, mint a szociális ellátórendszer egyéb szervezeteiben  dolgozók. Nem könnyű összehasonlítani, hogy a segítettek, a kliensek melyik  csoportjával könnyebb, illetve nehezebb dolgozni. De ami a gyermekjólétiben  végzett munkát az összes többitől megkülönbözteti, az a felelősség. A  gyermekjóléti szociális munkása dönti el, mikor tesz – vagy nem tesz – javaslatot  egy gyerek védelembe vételére, kiemelésére. Mindez az ő személyes felelőssége.  Ha a közeljövőben nem rendezik a gyermekjóléti szolgálat munkatársainak  bérezését, fennáll a veszélye annak, hogy a megszállottakon kívül csupán a más  területen elhelyezkedni nem tudók fogják ezt a felelősségteljes munkát végezni. 
 
Hogyan tovább? A finanszírozás rendje a megragadható láncszem 
Úgy látom, a fő kérdés az, vajon egységessé gyúrja-e a törvénykezés a  finanszírozást. Amíg fennmarad az a gyakorlat, hogy alapellátás biztosítására a  települési, szakellátás biztosítására a megyei önkormányzatok kapnak állami  támogatást, azaz az alapellátásban a település, a szakellátásban a megyei szint nyúl  a pénztárcájába, és fizeti az ellátásokat, addig átfogó változás nem várható. 
A gyermekvédelmi törvény szerint a települési önkormányzatnak biztosítania kell a  szükséges alapellátást a területén élő gyerekeknek (és családjuknak) mindaddig,  amíg ez a gyerek alapvető érdekeivel nem ütközik. De vajon meddig? Milyen  szinten nyújthat a település támogatást a családnak? Mennyi anyagi eszközt képes  a település biztosítani annak érdekében, hogy egy-egy gyereket a családjában  segítsen tartani? Tudom, hogy a következő mondat túlzottan is leegyszerűsíti a  helyzetet, mégis leírom: van-e a településnek éves szinten egy gyerekre vetítve 528  000 forintja arra, hogy segítsen őt családjában tartani? A válasz egyértelmű: nincs  ennyi pénze. De az államnak van! Ugyanis ennyi az állami normatíva a 2000.  évben egy szakellátásban részesülő gyerekre vetítve. [2007-ben ez az összeg  820 000 forint. – A szerk.
Ilyen egyszerű lenne a megoldás? Adjuk a településnek a szakellátásra szánt  összeget (ezzel párhuzamosan szüntessük meg a Területi Gyermekvédelmi  Szakszolgálatokat, a megyék által fenntartott gyerekotthonokat, a nevelőszülőkkel  kötött szerződéseket pedig bontsuk fel, stb.), bízzuk rájuk (mármint a  településekre), hogyan oldják meg a családjából kiemelt gyerek ellátásának  feladatát? Magam sem hiszen, hogy ez lenne a megoldás útja. De véleményem  szerint újra kell gondolni a gyermekvédelem egészének pénzügyi támogatási  rendszerét. 
Teremtsük-e meg a település teljes önállóságát azt illetően, hogy hogyan látja el a  területén élő gyerekek gondjain való segítést? Adjuk-e a kezébe az összes erre a  célra fordított állami pénz arányos részét? Mit tenne ekkor egy, a lakóiért valóban  felelősséget vállaló önkormányzat? Azon lenne, hogy minél szélesebb körű  prevenciós programot pénzeljen, hogy a családoknak a biztonsághoz, a  gyerekeknek az otthonmaradáshoz minél szélesebb körű segítséget nyújtson. Nem  egyszerűen a család anyagi támogatására gondolok itt, hanem a széles értelemben  vett prevencióra. Például a nehezebben beilleszkedő gyerekek oktatási  intézményben tartása gyakran ütközik anyagi nehézségbe. A gyerekek magatartási  problémáinak, beilleszkedési nehézségeinek kezelése külön odafigyelést, sajátos  szakértelmet, sokféle szabadidős programlehetőséget kínálni tudó, speciális  feladat. 
Ahol pedig mindenképpen szükség van a kiemelésre, ott a település dolga lenne  megkeresni, megfizetni a szakellátás szolgáltatóját, azt, amelyik a gyerek igényeit  a legadekvátabb módon elégíti ki. A település arra is törekedne, hogy a gyerek  szakellátásban tartása a lehető legrövidebb ideig tartson. Ez nem csupán azt  jelenti, hogy a vér szerinti családot körültekintően és sokrétűen segítenék abban,  hogy a gyereket vissza tudja fogadni, hanem azt is, hogy amennyiben a segítség  ellenére a gyerek nem kerülhet vissza a vér szerinti családhoz, elindítanák a szülői  felügyelet megszüntetése iránti pert, s a bíróság egyetértése mellett  gondoskodnának arról, hogy a gyerek minél előbb olyan családhoz kerüljön,  amelyben végre élni tud. 
Ha a szakellátás intézményeit nem megyei szervezet irányítaná, hanem a  települések által megfizetett szakmai közösségek, civil szervezetek nyújtanák az  ellátást, akkor a szolgáltatás rugalmasabb, változtatásra alkalmasabb volna, mint a  ma működő mamut-intézmények. Kisebb lenne az ellenérdekeltség abban, hogy a  szakellátott gyerekek száma drasztikusan csökkenjen. Ha a települési  önkormányzat kapná meg a szakellátottak normatívájának „rá eső” részét, s nekik  kellene a szakellátás szolgáltatását megoldani, jelentősen több anyagi forrás állna  rendelkezésükre, mint amennyit ma az alapellátásra kapnak. 
Ahhoz, hogy egy települési önkormányzat el tudjon látni (illetve meg tudjon  „rendelni”) minden, a gyerekek védelmét szolgáló ellátást, ismernie kell a helyi  igényeket, tudnia kell, nagyjából mire lesz szükség (természetesen nem csupán a  gyermekvédelem, hanem az idősellátás, lakásgazdálkodás stb. területén). Ez  alapvetően más helyi gondolkodást jelent. Azt ugyanis, hogy a település felmérje a  várható igényeket, s a lakosság szociális szükségleteit ismerve megrendelőként  szerződjön a szolgáltatókkal (legyenek azok állami, vagy civil szolgáltatók), vagy  saját szolgáltatást tartson fenn. Ha a település a megrendelő, akkor saját jól  felfogott érdeke lesz a széles értelemben vett prevenció felé elmozdulni, oda több  pénzt juttatni, hiszen saját pénztárcáján fogja tapasztalni, hogy hosszú távon a  prevenció sokkal olcsóbb, mint a speciális ellátás. 
Tudom, hogy a fent leírt, újfajta finanszírozási rendszerre való átállás több szinten  is óriási problémákat vet fel, melyek megoldása mind szakmai, mind pénzügyi  téren embert próbáló feladat. S ha mindezen gondokra megnyugtató megoldásokat  találnánk, a neheze még hátra volna: a szolgáltatásokkal kapcsolatban meg kellene  tanulnunk alapvetően másként gondolkodni. Meg kellene tanulnunk a folyton  változó szükségletek felmérésének eredményeit figyelembe vevő, folytonosan és  rugalmasan változó szolgáltatásokat nyújtani, fenn-, illetve eltartani.36